2011. február 28., hétfő

Sparhelt a szalonban

Egy lakásétterem

Különös szokás kezd divatozni pár éve a honi társas evészetben: feltünedeztek lakáséttermek Budapesten is. Az úri passzió Amerikából indult, és rövid párizsi megálló után kelet felé halad. (Nem egészen azonos a világ kevésbé szerencsés felén -például Kubában- elterjedt megélhetési főzéssel, ahol a magánházaknál kaphatunk olcsó ételt.)

A vendéglátók általában maguk is civilek - ha már fizetett szakember főzi a menüt, akkor inkább egy lakás hangulatúnak álcázott étteremben vagyunk. Nem lakásétterem az sem, ha mi magunk hívunk otthonunkba szakácsot, hogy vendégeinkkel cseveghessünk, míg a vacsorát tálalják.

M. például eredetileg matematikus, aki szeret is és tud is főzni, vagyis lehetne akár séf is, de a lényeg épp az, hogy nem séf. Konyhapultja és főzőszigete csak annyiban különbözik egy komolyabb lakás komolyabb konyhájától, hogy sokkal több fűszere van az átlagosnál és némelyik sokkal nagyobb kiszerelésben. Nincs gőzpárolója és sous vide berendezése, van viszont mindenféle öntöttvas lábosa és zománcozott újkrumpli-pucoló edénye az ötvenes évekből. M. tehát nem vegyészkedik, mint a „csúcsgasztronómia“ élményét ígérő éttermek. Fűszerez inkább, mindenféle, általunk részint ismerősnek gondolt, részint nagyon is ismeretlen ízekkel bátorkodik. Bizonyos értelemben házikosztot ad - abban az értelemben, mintha a világzenét népzenének neveznénk.
A szerviz kissé lakodalmas jellegű, mintha a sógorok dobták volna össze a családi konyhanemű náluk maradt részéből. Nincs két egyforma kanál és tányér, a poharak választásánál se volt ideges finomkodás és persze nincs origami darumadár hajtogatva a papírszalvétából. Kicsit tényleg olyan, mintha agglegény barátunkhoz mennénk vacsorázni. Körülbelül tudjuk, mire számíthatunk, lesz benne szív és lélek - és a vendéglátó is tudja, hogy nem fogjuk visszaküldeni a levest, ha kicsit langyos, ha sós, ha nem ízlik. Az egy másik viszony, a leveshez is meg a helyhez is.
Persze, a lényeg nem is a leves.

A lényeg a társaság.

A lakáséttermek nagy találmánya a társadalmi nyilvánosság új, eddig nem létező terének megnyitása. Nem minden előkép nélkül, sőt, nagyon is sok hagyomány örököseként.

Egyfelől, talapzatnak itt van a polgári intimitás helye: a szalon. Akkor vált fontos térré, amikor az európai (elsősorban a francia) polgárság politikai hatalommal még nem, de anyagiak fölött annál inkább rendelkezett. Ami ennél is fontosabb: volt mondanivalója a közös ügyekről, volt még ideje és volt már pénze művészeti mecenatúrára, volt valamelyes iskolázottsága, amit a nyilvános okoskodás (mondja Habermas) szolgálatába állított.
A szalon tehát exkluzív, akár csak későbbi változata, a klub és a kaszinó. A belépőt a kapcsolati tőkéből lehetett megváltani, a falakon belül egy szűk körű nyilvánosság létezett.

Az előképek között ott van a kávéház is, ami már valóban nyilvános, de közönsége válogatott, és nem elsősorban az anyagi, sokkal inkább a szellemi egzisztencia szortírozza. „Ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt belakott nyilvános tér“, ahogy Hammer Ferenc fogalmaz.
Előképnek tekinthetjük a szabadkőműves hagyományt is: mivel a lakáséttermekbe a fraternitás (ma: network) által lehet bejutni. Tisztázatlan jogi státusa miatt sokszor konspirációs jelleggel szerveződnek az esték, közösségi oldalak zárt csoportjain vagy email-listákon.
És eszünkbe jutnak persze a hajdani házibulik is. Ismerősökkel, és gyakran ismeretlenekkel, akik ilyenkor felbukkantak privát életünk színtereiben, gyakran zavarba ejtő otthonosságot mutatva. A kilencvenes évek előtt a magánélet terei tágították a (politikai) nyilvánosság szabadság-korlátait. Egy időben a nyilvánosságban elvárt szigorú viselkedési normák miatt, meg a „vendéglátóhelyek“ elvi alapon szabályozott nyitvatartása miatt, a cenzúrázatlan beszéd egyetlen igazi lehetséges tere egybeesett a magánélet tereivel. (Meg is szűntek, mert az élet azóta visszatért a nyilvános helyekbe, és a magánéletet beástuk a sáncok mögé.)

A lakásétterem nem szalon, mert a kapcsolati tőke bár szükséges, de nem elégséges feltétel a bejutáshoz. A vacsora költségeihez hozzá kell járulni, közvetlenül és nem viszonzással. Bejutni ismeretség által lehet, és mivel papírforma szerint nincs ilyen szolgáltatás, van hát benne némi sub rosa-ízű kaland. Legfeljebb 10-20 fő fér el az asztaloknál, vagyis nem több, mint egy népesebb család valamely téli vallási ünnepen.

Az izgalom persze azután kezdődik, miután a helyeket elfoglalták.
Érkezik némi pálinka, a házigazda merőkanala a fazékba, az asztaltársaságok meg a társalgásba merülnek.
Ellentétben a kávéházi léttel, a szalonok világával, a klubok és kaszinók, fraternitások világával, itt nincs kialakult etikett. Az előbbiek lényegéhez tartozik az ismerősség, az idegenben is otthonos kiszámíthatóság.
A lakásétteremben, akárcsak a társadalmi érintkezés valamennyi szokatlan, vagy épp csak új formájában, az érintettek alakítják a szabályokat. Azt mondják, a civilizált ember arról ismerszik meg, hogy képes méltósággal viselkedni bármilyen helyzetben. Volt is alkalma ezt gyakorolni a történelem folyamán.
A kérdés itt kissé profánabb módon merül fel: ha étteremben vagyunk, akkor ugyebár nem kell bemutatkoznunk a jelenlévők ismeretlen felének (mert mondanunk sem kell, jó eséllyel látunk ismerősöket is a társaságban, elvégre falubeliek vagyunk mind).
Ha viszont lakásban (mi több, klasszikus nagypolgári lakásban, mint jelen esetben), mint egy családi eseményen, akkor természetesen ez a helyes gesztus.
Aztán érdekes az is, hogyan indul és szélesül a diszkurzus. Az együtt érkezők vajon egymás között maradnak-e, vagy felbomlanak a párok, csoportok? Szóba elegyedünk-e a köret maradéka felett az asztal túlvégén ülő hallgatag úrral? Kiderül-e kinek-kinek a foglalkozása, politikai gusztusa, passziója, olvasmányai avagy irományai?

A lakásétterem kétségkívül legnagyobb kalandja a társalgás maximáinak érvényesülése. Pontosabban: feltűnő érvényesülése.

Elszoktunk attól (vagy sosem is tapasztaltuk), hogy valójában mit jelent „fehér asztalnál beszélgetni“. Másképp, mint egy üzleti ebéden (ahol mindenki vár valamit az eseménytől vagy a másiktól, ahol a leves is csak köret), másképp, mint egy családi uzsonnán (ahol azért vagyunk együtt, mert ez a közös történetünk), vagy egy romantikus vacsorán (ahová hallgatni, nem pedig beszélgetni megyünk).
És másképp, mint egy zajos étteremben, ahol a háttérben szól a rádió (jó esetben is valamilyen zene), a pincérek sertepertélnek (vagy éppen ellenkezőleg), ahol mások már távoznak a mi előételünk közepette, és berontanak az ajtón a desszertünknél.

Ízlelgetjük ezt a különös fajta együttletet, mint a házigazda különös Pinot Noir borát.
Nem mondom, hogy sose ittam jobbat, de itt és most valahogy kifejezetten ízlik nekem.

2011. február 20., vasárnap

Csokoládé a Katonában

(A hős és a csokoládékatona - Katona József Színház)

Nehéz nem észrevenni a tendenciát: egyre gyakrabban fordul elő, hogy egy színházi előadás közben egyszer csak váratlanul a színészek előkapnak valamilyen hangszert, és fújni, ütni, pengetni, satöbbi kezdik. 
Ha jól látom, felnőtt egy ilyen színészgeneráció.
Mostanában láttam ilyet a Nemzeti Színházban (Jó estét nyár, jó estét szerelem), meg a Szikrában is (Chicago – Hoppart Társulat).

Az ember először gyanakszik (biztos nem is ő maga játszik!), de aztán hamar belátja, hogy de bizony. Akkor egy kicsit feszengünk persze, mert a zene hm... nyilván nem annyira jó, mint igazából lehetne, elvégre nem zenész zenél (ahogy az étterembe se azért megyünk, hogy a ott kasszírnő főzze nekünk a vacsorát – még ha az ura szerint isteni is a rakottkrumplija - lásd még: "ma este az Operaház színpadán Stoll Gizike gépel").

Kicsit sűrű lesz a levegő, mindenki várja, mi sül ki ebből. 
Mint a zeneiskola diákjanak évzáró koncertjén. Persze ott is mindig van remény, hogy egyszer csak valaki kezében váratlanul megszólal a hangszer...
Az első ütemtévesztésnél még megrándulunk, a másodiknál már lopva a mellettünk ülőre lesünk.

De ekkorra már nagyjából el is dől, hová álltunk a dilemmában: akkor ez most tetszeni fog, és elnézünk minden sutaságot, avagy tőlünk belefújhatja az összes színészi tehetségét a trombitájába a főhős, csak annál rosszabb neki, miért nem maradt a kaptafánál.
A két előadás a Nemzetiben és a Szikrában bevallom, nem győzött meg, és még csak nem is azért, mert ne lettek volna „fair enough“ zenészek a szereplők. (Talán épp az hiányzott, hogy legyen miért drukkolni. Műkedvelő zenésznek profik, profinak meg amatőrök.)

A Katona-előadás sokkal nehezebben indul, a nézőtér tele gyerekkel (nyilván a Csokoládékatona olyasféle hívószó, mint a Diótörő), a nyitókép pedig Boban Markovic-parafrázis. 
Zajosnak zajos, de táncolni nem akarnék annyira kérlelhetetlenül.

Aztán ... valahogy kisül, hogy a zenebona is csak egy vicc, a ének-duettekhez hasonló „keresetlenséggel“ kerülnek állványos mikrofonok a színpadra (csak kicsit lógnak ki a jelenetből), az énekhangok is mintha jobbak lennének a Funny Girl-ben.... de működik a Szórakoztatás, feledünk, feledkezünk, örülünk.

MGP azt írja a kritikájában: „mértéktartó, arányokat betartó ripacséria“, és igen, valószínűleg az igazán nagyok mernek csak ilyen könnyű szívvel súlytalanok lenni.

Én azzal mégis jövök haza (megint), hogy igen, láttam Haumannt - színpadon.
Valamiért azt gondolom, eljön majd az az idő, amikor nem az évek számában mérjük a korunkat, hanem abban, hogy mi még láttuk Majort, Mensárost, Törőcsiket, Garast és igen, Haumannt színpadon.

Kicsit maradj még, pillanat.
Még nem akarok a múlt hírnöke lenni.

2011. február 14., hétfő

A konzultáns hallgatása

(A király beszéde. Rendezte: Tom Hooper)

Végre egy jó kis tanácsadós mozi. Voltaképp minden benne van, amit a szakma legjobbjairól elmondhatunk – vagy akinek klinsként volt hozzájuk szerencséje, megtapasztalhatott.

Mi, akik a másik oldalon, akarom mondani: szerepben vagyunk otthon, elismeréssel figyeljük a fickót, a gyarmatról érkezett „nemangol“ ausztrált, Lionel Logue konzultánst. Már az elején világos, hogy a yorki herceg nem lesz egyszerű eset, meg persze a konzultáns se. 
Voltaképp a fordulatok se annyira meglepőek. Elutasítás, nekirugaszkodás, elkeseredés, aztán talpraállás, majd újból elkeseredés, utolsó nekifutás – bármilyen lenne a forgatókönyv, a két kiváló színész úgyis mindent vinne. 
Nem is ez az volt nekem izgalmas.

Hanem a reminiszcenciák.
Aki állt már szemközt nyilvános beszéde közben egy másik emberrel, az ő emberével, aki a vásárra vitte épp a bőrét - akinek sikere személyes ügy volt számára, akinek ismerte vívódásait és dilemmáit, akinek talán szavakat is kölcsönzött, vagy legalábbis bábáskodott gondolatok születésénél – az tudja, hogy néha egy pillantás, egy erős tekintet többet ér sok okoskodásnál.

Nehéz megmondani, mi a szakmája az ilyennek, mint mi vagyunk. Van persze bárcánk általában sokféle, lehet mutatós referenciákat is hozni, tanulmányokat meg tapasztalatokat, módszertani nesszeszerből előhúzni ezt-azt. 
De ha tétre megy a játék, ezek nem sokat érnek, előbb-utóbb intuícióból kell dolgozni. 
Ezt csinálta – a film szerint - Logue is: na jó, az egészhez kellett egy magabiztos, rutinos alapállás, mert ha épp csak szerelni kell, abban is a legjobbnak kell lenni. De az ilyenek számára az igazi munka akkor kezdődik, amikor mindenki más befejezné. Akkor néha a lapokat is újraosztják.

Jó film A király beszéde, és a legjobb benne talán az, ahogyan a nézők nézik. 
Én a Toldiban láttam (nálam már ez egzotikus kirándulásnak számít a Művészből, és kicsit aggódtam is, miféle ismeretlen népekkel sorsol majd össze a jegypénztáros szeszélye), és a közepe táján kezdtem felfigyelni arra, milyen furcsán van együtt a közönség.
Pont mint a színházban.
Egy moziban mindenfélét művelnek az emberek az előadás alatt, esznek, isznak, beszélgetnek, kényelmesen vannak, szeretnek, egymás hajában turkálnak, nevelgetik egymást ismeretlenül – vagyis úgy általában, teljesen fegyelmezetlen befogadók. Összevissza nevetgélnek, sokszor nem is ugyanannál a poénnál, máskor köhécselnek a dráma alatt, szóval, valahogy nincs olyan szoros jelenidejűség. Mintha a műfaj repetitív jellege valahogy tét nélkülivé tenné az egészet, sosincs az a nagy lélegzetvisszafojtás, sosincs az az együttsóhajtás, az a megkönnyebbült, végighullámzó kuncogás. 

No de itt volt. 
Mondom, pont, mint a színházban. 
Egy darabig eltartott, míg rájöttem, mi olyan fura.
Hát ez.

Még nem tudom, mitől működött, a színészek miatt, vagy a rendezés miatt, vagy csak a Toldiba vetődött emigráns Művész-közönség miatt, de majd egyszer rájövök, és leírom. 
Ha még ez fontos lesz akkor.

2011. február 1., kedd

Álomidő


A varázstalanított felnőtt karácsonyban az lehet az egyetlen vigasz, ha kalandos az ajándék. Míg gyerekkorunkban (szerencsés esetben) szüleink lázasan azt találgatták, minek örülne ez a gyerek, a felnőttek igazából maguknak választanak ajándékot, csak azt végül fegyelmezetten oda kell adniuk másnak.
De lehet ezt a jó oldaláról is nézni: minden ilyesfajta ajándékkal feltárulhat egy világ – nem biztos, hogy az, ahová magunk igyekszünk, de ki tudja, talán érdekesebb is annál. (Igen, én szeretnék egy szamovárt. Lehet, hogy veszek is valakinek ajándékba egyszer.)
Ilyen ajándék volt ez a színházi este is. Nem nyúltam volna biztos kézzel ehhez az előadáshoz az online jegyvásárláskor, de mivel ölünkbe pottyant, felöltöztünk szépen és néztünk az esemény elébe.
És jól tettük.
Őszinte öröm, teljes professzionalizmus, vicces és meglepő egybecsengések, asszociációk.
Tényleg bele lehet feledkezni.
Tényleg nem úgy jössz ki, ahogyan bementél.

Dunának, Oltnak egy a hangja – és valóban, elindul a zene meg a tánc, és a táncházakból is jól ismert tititá-s ugrósból, egyszer csak balkáni szinkópa lesz, aztán valahogy már inkább Ázsia szegélyén érezzük magunkat (most utánanéztem, a hanti, mansi zene is benne van), kicsit még beljebb is, a szerájokon belül, aztán valahogy a kólón keresztül visszatekeredünk az ugrósig megint.
Kavarognak azért közben a gondolataim, mint a lányok szoknyája.
Eszembe jut, amikor Égerházi Laci faragott nekünk egy csodaszarvast. Ajándékba rendeltük meg tőle egy kedves emberünknek, nem is mondtuk meg, mi legyen (nem azért, mert mindenáron annyira óvtuk volna a művészi szabadságát, inkább azért, mert igencsak tanácstalanok voltunk az ajándék várományosának ízlését illetően). Akkor Laci faragott egy csodaszarvast, és bele ezüsttel-arannyal egy Jin Jangot festett. Elő is kotort valahonnan a fészer mélyéből (ő is táncházas fajta ember amúgy, de legalábbis mulatós) egy könyvet, amiben egy ősi ábrázolás fotóját találta. Tényleg, ott volt a csodaszarvas, benne a Jin Jang, nehéz lett volna tagadni.

Az én korlátaimról szól persze, hogy azt gondoltam, az Állami Népi Együttes majd néptáncolni fog, és hogy a néptánc kizárólag és szükségképpen rétegműfaj (és a sajnos ebből a rétegből valahogy kimaradtam), el is szégyelltem magam, hogy így eljárt felettem az idő.
Az is csak az én bajom, hogy nemigen hiszek az újragondolásokban, a parafrázisokban és az értelmezésekben. Ritkán sikerül jól.

No, hát ez most elég jól sikerült.

Közben izzadnak a legények, van köztük köpcös, pocakos, langaléta, kissé pasztózus is – az a tiszteletreméltó fajta mind, akikről civilben is felismered, hogy táncházba jár a hétvégén, mert a félcipőben is úgy tud lépni, mint a nyikorgós csizmában. A nők meg úgy ringatják a csípőjüket, hogy egyből látszik: nem a kifutóról szalajtották őket.
Én írigylem ezeket az embereket, mert van egy életük, hiteles, kompakt, és elégedettnek tűnő. Kis szerencsével nem egy városi lakásba beszorulva - és ha nem is pulival és komondorral, de legalább egy keverék kutyával az udvarban, kis zöldségágyással, fészerrel, sáros biciklikkel.
Itt a színpadon tűnt csak föl, mi is olyan erős a néptáncban, miért van az, hogy akár szeretjük, akár nem, nem lehet egészen kívül maradni.
Az, hogy itt a nők nők – és a férfiak férfiak.
Ott van a szemükben, a diadalmas nevetésükben, hogy ők ezt szeretik. Ezt a pillantást, ahogy a másik ott rájuk néz. Mert az ott nem egy kolléga a tánckarból, hanem egy leány avagy legény.
Ez a produkció, a néptánc nem valamilyen akar lenni, hanem ez valamilyen
Ők ott táncolnak, közben ennek ők örülnek, mi meg nézzük – a táncot és az örömet, mert ez a kettő együtt a műsor. 
Kicsit bizarr, ha úgy vesszük, de tényleg jó mulatság.

Már majdnem olyan jó, mint ha magunk is táncolnánk.


(MÜPA, Állami Népi Együttes)