Szkéné
Színház: Don Quijote
Ritkán
várok így bemutatót.
Ígéretesen
hangzott, hogy Pepe és Kapa kipróbált kettőse egy pont nekik való szereppárban újra együtt látható. Ha valamit, hát ezt a színművet nekik írta Cervantes, és
ha valamiben igazán jók, az a fanyar komédia. Az, hogy a darabot Rába Roland
rendezi - aktuális taxisfolklórral szólva -, már csak habony a tortán.
Hanem
ez a komédia a fanyarabbnál is fanyarabb. Pedig van benne minden: üzekedés,
gatyába vizelés, bottal kergetőzés és harsányság doszt.
A
helyszín és a díszlet azonban egy elfekvő intézet szobája, ezért Kapa és Pepe
pizsamában játszák végig az előadást.
A
pizsama szociálisan diszkomfortos ruhadarab - maga a kiszolgáltatottság.
A
konvenciók szerint élők többnyire csak rendkívüli vészhelyzetekben
mutatkoznak idegenek előtt pizsamában. Süllyedő óceánjáróról vagy égő házból menekülve,
esetleg nagybetegként, párnák közt.
Mitől sajátos ruhadarab a pizsama? Mert álmában
mindenki védtelen, hovatovább az
ágyruhás ember már -vagy még- nappali, társadalmi, avagy homo politicus-létének emigránsa.
A
pizsama, úgy is mondhatnánk, az álom, azaz a máshol-lét jelmeze.
Ahogy
a pikareszk műfaja: a lovagregény pizsamában, úgy az álmodozás: a lélek
pizsamája.
Ott
pedig, ahol nappal is mindenki pizsamában van, az a kórház világa.
Kórházi
betegként elvesztjük identitásunkat és nevünket is: „ketteske” lesz belőlünk,
jó esetben „bácsika”.
Egy
ilyen szoba lakója a pizsamás Kapa és Pepe, azaz a búsképű lovag és hű
szolgája.
Védtelenebbek
ruhátlanul sem lehetnének: az öregek kiszolgáltatottsága ül szemükben.
Csak nézzük őket és megrendülünk.
Csak nézzük őket és megrendülünk.
Játszaniuk
sem kell szinte.
Hisz Kapa és Pepe tényleg megöregedtek. Velünk együtt.
Hisz Kapa és Pepe tényleg megöregedtek. Velünk együtt.
Pedig külsejükben kortalanok
voltak mindig is és most is azok.
Kapa már húsz éve is kákabélű, mindig kissé másnaposnak tűnő nyegle nyakigláb, Pepe kölyökképű, két lábon csetlő-botló bocsánatkérés.
Kapa már húsz éve is kákabélű, mindig kissé másnaposnak tűnő nyegle nyakigláb, Pepe kölyökképű, két lábon csetlő-botló bocsánatkérés.
Csak
a szemük öregedett meg, és a mozdulataik.
Rájuk
nézünk, és magunkat látjuk, színről színre.
Egy
pillanatra, vagy tán többre is, a saját öregségünkre gondolunk. A saját, csak
néha megtapasztalt védtelenségünkre, titkolt tétovaságunkra és esendőségünkre, amit az öregedés
majd állandóvá és idővel eltitkolhatatlanná is tesz.
Az
álmainkra, amelyeket magunknak sem meséltünk el, és hamarosan túl késő lesz,
hogy megvalósítsuk őket.
Mert
vén bolondok még mi is lehetünk, de a hőstettekhez már lassan késő lesz.
Tetőtől
talpig méltóságba burkolóznak, és Don Quijote lovag minden küzdelme a ennek
méltóságnak megtartása.
Mert
lám, a méltóság: öltöztet.