2019. január 11., péntek

Tíz történet az élet


Radnóti Színház: 10

Minden vallási szabály valódi célja: a közösség életben maradása, békés együttélése, betegségektől és járványoktól való megóvása.
A rituális mosakodás vagy fürdő a forró Közel-Keleten, a takarékosság a mostohán hideg Északon, az egyházi tekintély tisztelete a katolicizmus intézményesített, világi hatalommal is bíró világában vagy a hús fogyasztásának tilalma az állati életet is szentként tisztelő, puritanizmust hirdető távol-keleti vallásokban.

A Tízparancsolat se más, mint azon szabályok gyűjteménye, amelyek a mindennapokban mutatják a mezsgyét a káosz és rend között. Az öt nagy világvallás közül kettő tekinti a maga módján sorvezetőnek ezt a szabálygyűjteményt és meséli el valamilyen történetben, hogyan keletkezett.

Székely Csaba kortárs drámaíró most megfordította a sorrendet és nem a parancsolatok történetét meséli el, hanem történeteket mesél, amelyek, mint tíz epizód, sorjában, a parancsolatokhoz kötődnek. Leginkább persze azért kötődnek, mert ezek a parancsolatokat az esendő emberek rendre megszegik. 
Ha nem tennék ezt, és nem tették volna ezt mindig is, nem léteznének regények, krimik, drámák és komédiák sem, nem lett volna miről írnia Voltaire-nek, Balzacnak, Dosztojevszkijnek és Shakespeare-nek sem.

Székely Csaba történetei mégis természetükben egészen mások, mint a nagy klasszikusokéi.
Éppen attól különlegesek, hogy cselekményük semmivel sem bonyolultabb egy szappanopera egy folytatásánál.
A tíz történet szereplőit is csak villanásokban, impressziókban érzékeljük.
A karakterek olyan figurák, akik itt élnek közöttünk: sablonos, közhelyes, hétköznapi életek, akik valahogyan mégis tapinthatóan személyessé és hátborzongatóan valóságossá válnak a dramaturgia által a színészek kezére adott eszköztárral.
A párbeszédek puritánok és pontosak, mint egy jól eltalált mém.
Díszlet és jelmez és kellék szinte nincs is az előadásban, de nem azért, mert ez annyira trendi, hanem azért, mert úgysem tudnánk rá figyelni, felesleges fityfiritty lenne.
Minden idegszálunkkal és érzékünkkel a nagy történetre fókuszálunk. A nagy történetre, amellyé a tíz sztori-fragmentum szép lassan összeolvad.

A szereplőkre, akik minden epizódnál ugyanazt játsszák - mégis, mindig más és egyre több árnyalat mutatkozik meg.
Az árnyalatokkal együtt változik a mi ítéletünk is róluk - hiszen akarva, vagy akaratlan, tudatosan vagy tudattalanul, nézőként már az első perctől kezdve ítélkeztünk.

Nem tudunk ugyanis nem ítélkezni.

Mert a parancsok - ha vallásiak, ha erkölcsiek-, nemcsak morális lénnyé próbálnak bennünket tenni, de alapvetően határozzák meg gondolkodásunkat és másokkal kapcsolatos érzelmeinket is.

Az előadásról szóló kritikákban hosszan lehet majd olvasni az egytől egyig kiváló színészekről és a rendezésről is.
Én mégis azoknak ajánlom az előadást, akiket -hozzám hasonlóan- az emberi élet elbeszélésének titkai izgatnak.
Azoknak, akik arra kíváncsiak, mi különbözteti meg az érdekes sztorit a megrázó történettől.




2016. január 12., kedd

Hamlet, a lúzer


A Hamlet az Örkény Színházban

 
Nádasdy Ádám
Limerikek

"Jó téma itt ez a Hamlet,
elkelne róla egy pamflet” –
gondolta Shakespeare úr.
Azóta csak pirul,
mert pamfletnek egy kissé pimf lett.”






A Hamlet a kötelező, a nagyszerű és a közhelyes, Hamlet a balsors és a nyűg, a tűrés és a lázadás, a halál és az álom, a küldetés és a csalódás.
Hamlet az esélytelen küzdelem és a szükségszerű bukás, mert Hamlet, lássuk be: lúzer.
És mégis, Hamlet, a nyámnyila és érzelgős értelmiségi nevét mégis ismerjük háromszáz éve, róla mégis drámát írt a híres angol is - míg a nagypályás Claudiusról, a trónbitorló nagybácsiról, a dán királyról senki sem.
Na és Fortinbras, a nevető harmadik? Ő ki volt? Ki tudja ma már. Valami norvég pasas.  
Pedig: ő a sikersztori, ugye. Ma ő lenne a címlapon.
Vagy mégsem???

Hát, szerintem mégsem.
Lehet, hogy sikeres, de nincs benne semmi izgalom.

Ez a Hamlet nem drámai hős, sokkal inkább identitását kereső anarchista. Legalábbis most, az Örkény színpadán.
A rendszerrel szembe menő, mentálisan kicsit sérült, boldogtalan, a minden-mindegy vesztes.
És mégis: ő a címszereplő.

Miért fontos hát nekünk? Mit keresünk a történetében? Miért akarjuk látni küzdelemnek látni vergődését, majd bukását és miért akarunk mégis felmagasztosulni vele?

Mert Hamlet sztorija a hiteles élet sztorija.
Mert lélekben azért, ha kicsiben is, de mind efféle ellenállók vagyunk, vagy legalábbis sokan dédelgetjük magunkban ezt a képet önmagunkról. Szeretnénk azt hinni legalább, hogy mi sem tűrnénk el a gyalázatot.
Kényelmes színházi székünkben a sötét nézőtéren pár óra erejéig így mi is Hamletek lehetünk.

Még akkor is, ha Hamlet olyan figura, akihez nehéz viszonyulni.
Öntörvényű, világvégi individualista. Nem szervezeti ember, nem is passzolna semmilyen rendszerbe. Fájó szívvel és rossz lelkiismerettel rúgnánk ki a a cégtől még a próbaidő vége előtt. Rendszergazda vagy start up-os még lehet belőle, de emberek közé ne menjen... mondjuk róla egymást közt.

A Hamletek itt élnek velünk, csak épp nem bomlik ki a történetük. Zárványnak látszanak majd a kor borostyán-emlékében. Alighanem boldogtalanok: olyasvalakik, akiket meg nem értett művésznek vagy pszichésen sérültnek tartunk.
Pedig csak következetesek.
Jelen vannak ők, legfeljebb csak rejtőzködnek.
Jól teszik.
Hiszen ami lenyűgöz a színpadon, az a ruhatárban már inkább zavarba ejtene.

A színházban az a nagyszerű, hogy minden új bemutató egy új lehetőség az írott mű másfajta megmutatására. Az úgynevezett rendezői értelmezés persze nyilván nem garantáltan lesz mindig sikeres, de a jobbfajta színházcsinálás világában arra föltétlen  alkalmat ad, hogy a néző újra és újra megfogalmazza a viszonyát a műhöz és/vagy a szereplőkhöz – vagy éppen magához a problémához. Hiszen a jó dráma igazából egy problémafelvetés.

Ez a Hamlet nem emelkedik erkölcsi magaslatokra, nem klasszabb és nem méltóbb, mint bárki más. Egy kínlódó bohóc, nemi identitásában is billegő, éretlen kölyök, aki még ahhoz is gyerek, hogy fogadja egy felnőtt nő mély szerelmét.
Arcoskodó és harcoskodó Hamlet, vad és vadóc, aki szembeszáll, egyedül és feleslegesen, de  végül nem hagy maga után mást, mint hullákat - a sajátját is beleértve.
Nem úgy, ahogyan mások megformálnák, ahogyan egy holywood-i filmhez alkalmas lenne, hanem úgy, ahogyan van.
Ez egy ilyenforma Hamlet. Őrülten, vagy csak tettetve, csaholva és komédiázva, ölve és halva.

Az Örkény Színház előadása Nádasdy Ádám fantasztikus, ropogós és recsegős új fordításában, Bagossy László rendezésében, bombasztikus, erőteljes díszletben, másfél éve fut.
Nézze meg, aki még nem látta.





2015. május 1., péntek

A méltóság - ágyruhában

Szkéné Színház: Don Quijote

Ritkán várok így bemutatót.
Ígéretesen hangzott, hogy Pepe és Kapa kipróbált kettőse egy pont nekik való szereppárban újra együtt látható. Ha valamit, hát ezt a színművet nekik írta Cervantes, és ha valamiben igazán jók, az a fanyar komédia. Az, hogy a darabot Rába Roland rendezi - aktuális taxisfolklórral szólva -, már csak habony a tortán.

Hanem ez a komédia a fanyarabbnál is fanyarabb. Pedig van benne minden: üzekedés, gatyába vizelés, bottal kergetőzés és harsányság doszt.

A helyszín és a díszlet azonban egy elfekvő intézet szobája, ezért Kapa és Pepe pizsamában játszák végig az előadást.

A pizsama szociálisan diszkomfortos ruhadarab - maga a kiszolgáltatottság.
A konvenciók szerint élők többnyire csak rendkívüli vészhelyzetekben mutatkoznak idegenek előtt pizsamában. Süllyedő óceánjáróról vagy égő házból menekülve, esetleg nagybetegként, párnák közt.

Mitől sajátos ruhadarab a pizsama? Mert álmában mindenki védtelen,  hovatovább az ágyruhás ember már -vagy még- nappali, társadalmi,  avagy homo politicus-létének emigránsa.

A pizsama, úgy is mondhatnánk, az álom, azaz a máshol-lét jelmeze.

Ahogy a pikareszk műfaja: a lovagregény pizsamában, úgy az álmodozás: a lélek pizsamája.

Ott pedig, ahol nappal is mindenki pizsamában van, az a kórház világa.  
Kórházi betegként elvesztjük identitásunkat és nevünket is: „ketteske” lesz belőlünk, jó esetben „bácsika”.

Egy ilyen szoba lakója a pizsamás Kapa és Pepe, azaz a búsképű lovag és hű szolgája.
Védtelenebbek ruhátlanul sem lehetnének: az öregek kiszolgáltatottsága ül szemükben.
Csak nézzük őket és megrendülünk.

Játszaniuk sem kell szinte.

Hisz Kapa és Pepe tényleg megöregedtek. Velünk együtt. 

Pedig külsejükben kortalanok voltak mindig is és most is azok.
Kapa már húsz éve is kákabélű, mindig kissé másnaposnak tűnő nyegle nyakigláb, Pepe kölyökképű, két lábon csetlő-botló bocsánatkérés.
Csak a szemük öregedett meg, és a mozdulataik.

Rájuk nézünk, és magunkat látjuk, színről színre.
Egy pillanatra, vagy tán többre is, a saját öregségünkre gondolunk. A saját, csak néha megtapasztalt védtelenségünkre, titkolt tétovaságunkra és esendőségünkre, amit az öregedés majd állandóvá és idővel eltitkolhatatlanná is tesz.
Az álmainkra, amelyeket magunknak sem meséltünk el, és hamarosan túl késő lesz, hogy megvalósítsuk őket.
Mert vén bolondok még mi is lehetünk, de a hőstettekhez már lassan késő lesz.

Kapa és Pepe jelmeze nem a pizsama.
Tetőtől talpig méltóságba burkolóznak, és Don Quijote lovag minden küzdelme a ennek méltóságnak megtartása.


Mert lám, a méltóság: öltöztet.

2014. október 21., kedd

Az egyensúly természetéről


Évek óta jógázom.
Nem vagyok elkötelezett: a jógát, mint sok minden mást, csupán alkalmas eszköznek tekintem arra, hogy a hétköznapok sodrán kívül másféle módon is megtapasztaljam és műveljem önmagamat.
A jóga mindenekelőtt: alázatra tanít. Éppen úgy, mint a nyugati értelemben vett sportok és a komoly betegségek.
Ilyen módon lett életformám része a heti egyszeri gyakorlás. Ha hosszabb ideig elmarad, az olyan érzés, mintha elveszíteném a kontúrjaimat. Sokat tanultam belőle önmagamról és ilyenkor, a közös gyakorlásokon van módom megfigyelni és csodálni mások sokféleségét, csendes kitartását, akaraterejét is.
Sokat változtam is, igen, talán ez esetben fejlődésnek is mondhatjuk ezt.
Egyvalami azonban nem változott: az egyensúlyi gyakorlatokban ma is olyan ügyetlen vagyok, mint a kezdetekkor. Mindig azt gondoltam: ez nyilván az adottságaim miatt lehet így.

De ma megértettem valamit.
Robi, az oktatóm vezetett rá.
Nem mondott semmi különöset, csak amit már tudtam: ne a mozdulatra figyeljek, hanem az összpontosításra. Fókuszáljak egy pontra, és csak arra koncentráljak, hogy a tekintetemet a gyakorlat során mindvégig tűpontosan ott tartsam.
A gyakorlat nem ment egyből flottul - de ma, valahogyan, tisztán és világosan azt mégis megláttam, mit jelent az egyensúly.

Arra is ráébredtem, hogy ez az: az egyensúly, ami mostanában leginkább foglalkoztat. A munkám kapcsán elsősorban - de lám, van dolgom ezzel nekem magamnak is.

Mindig is ellenérzéseim voltak a konfekció-megoldásokkal. Az egyensúly megőrzésére is sok konfekció-megoldást találunk. Sosem voltam ezekkel elégedett.

Az én szakmámban arra szerződünk, hogy problémákat oldjunk meg. Emberi problémákat, amelyeket az ügyfél hoz magával, mi pedig segítünk a végére járni, amennyire tőlünk telik, legjobb tudásunk szerint. Ezen problémák sora végtelen változatosságot mutat, a mintázat azonban egyszerűbb. Éppen ezért a szakirodalom szívesen rendezi ezeket jól érthető címszavak alá, mint például időgazdálkodási, konfliktuskezelési probléma, asszertivitással kapcsolatos nehézségek, vagy épp a kiégés-szindróma.
Ezek közé tartozik - közkeletű megfogalmazással- az úgynevezett „munka-magánélet egyensúly“.
Sosem értettem, miért éppen ezzel van a legnagyobb bajom, de bajom volt vele mindig, már első hallásra is. Mivel az én ügyfeleim szerepük szerint többnyire felsővezetők, azt tapasztaltam, hogy a stabil, érett személyiségeknél ez sosem igazán kérdés. Pontosabban: teljesen egyértelmű számukra, hogy nincs kétféle életük, amelyek között, kezükben póznával, kifeszített kötélen kellene tipegniük. Az életük komponensei nem mérhetők valamiféle patikamérlegen.
Aki vezetőnek születik (mert erre csak születni lehet), az vezetőként éli az életét, és sosem kérdéses sem önmaga sem a környezete számára, hogy ez a fajta „kiválasztottság“ nincs ingyen. Ára van, mert vezetőnek lenni nemcsak szerep, hanem alapbeállítódás. De ugyanez igaz mindazokra, akik nem vezetők ugyan, de munkájukat valódi hivatásnak, örömforrásnak tekintik, többnek pénzkeresetnél, kényszerűségnél.

Azok az ügyfelek, akik „munka-magánélet egyensúlyi“ panaszokkal érkeznek, többnyire öntudatlanul szűrik le ezt a jól hangzó diagnózist valamilyen folyékony halmazállapotú információ-folyamból, leginkább a korszellem hatására.

A közös bíbelődés során aztán elég hamar kiderül, hogy az egyensúlyzavarként elnevezett élmény mögött valami nagyon is kézzelfogható, és a tényleges helyzetből egyáltalán nem következő probléma áll. Például a döntéshozással kapcsolatos súlyos ambivalencia, aminek következtében valaki nem tud vagy inkább nem akar különbséget tenni a fontos és fontatlan feladatok között. Esetleg megfelelési kényszer,  amikor valaki épp a saját fontosságát nem látja, és sosem meri saját igényeit a másoktól érkező „elvárások“ elé helyezni. Vagy épp ellenkezőleg: beidegződések, amelyek lehetetlenné teszik számára, hogy az önmaga elé állított mércét reális magasságba állítsa be. A tényleges okok száma végtelen változatosságot mutat, de a közös bennük, hogy szinte biztosan ott van valamelyik az „egyensúlyzavar“ képzete mögött.

Mit kezdjünk hát ezekkel a képzetekkel? Mi fán terem a valódi egyensúly?

A jóga erre adott ma választ.

A jóga szerint az egyensúlyvesztés képzete nem más, mint szorongásainkon alapuló miszpercepció, téves valóságérzékelés.  Egyensúlyvesztéshez az a - tapasztalatokon alapuló -  félelem vezet, hogy az egyensúly tűnékeny állapot, ezért bármikor elveszthető. Vagyis akkor vesztjük el az egyensúlyunkat, amikor eszükbe jut, hogy egyensúlyunkat elveszthetjük. Habár annak hangzik, ez mégsem körbenforgás.

Gondoljunk azokra a közismert kísérletekre, amelyek során a résztvevőknek különféle helyzetben kell egy deszkán néhány métert egyenesen megtenniük. Ha egy padlóra fektetett húsz centi széles deszkán kell végigmennie a kísérleti alanynak, ez szinte mindenkinek sikerül, anélkül, hogy mellélépne akár egyszer is. Ha a deszkát elemeljük a padlótól, akár csak fél méterre is, a a kísérleti alanyok többsége már az első lépések után meginog, és minél magasabbra emeljük a lécet (szó szerint is, de ugyebár képletesen is...), annál többen hibáznak.
Ezek a kísérletek is azt bizonyítják, hogy az egyensúly képzete elsősorban a fejünkben dől el.
Így van ez a fizikai és lelki egyensúllyal is.

Az egyensúlyvesztés tehát az, amikor szorongásaink eluralnak bennünket. Az a helyzet, amikor ha csak egy pillanatra is (vagy akár tartósan) elhisszük, hogy az egyensúly nem természetes állapot.

Mi következik ebből és a jógaóra tanulságából?

Robi útmutatása voltaképp arra vonatkozott, hogy az egyensúly megőrzéséhez éppenhogy ne arra figyeljek, aminek egyensúlyban kellene lennie. Ne a lábam, kezem, törzsem precíz irányításával törődjek, hanem bízzam azt arra a rendszerre, ami természettől fogva megvan és működik bennem: aminek köszönhetően képes vagyok két lábon megállni és a padlón fekvő deszkán hiba nélkül végighaladni. 

Arra figyeljek, ami fölött ennek a rendszernek nincs hatalma, de a tudatomnak igen. 
A tudatomnak kell dolgoznia ösztönös késztetésem: az egyensúlyvesztéstől való szorongás legyőzésén.

Vagyis az egyensúly megtartásának művészete: a fókuszálás művészete.  Ha képesek vagyunk egy pontra kitartóan összpontosítani (azaz voltaképp egy nagy erőfeszítést igénylő művelettel elterelni a figyelmünket szorongásunkról), az egyensúly magától működik.

Úgy gondolom, nincs ez másképp életünk folyásában sem.
Ha képesek vagyunk tartani a fókuszt, vagyis ha – tágabb értelemben - világosan látjuk, mi a fontos számunkra, és mi magunk pont a megfelelő helyen vagyunk saját prioritás-listánkon, akkor az egyensúly már magától beáll.

Már csak fókuszálni kell megtanulni - és ebben mindig jól jön a segítség.