Noigen, nopliz

(Top Dogs, Katona József színház, Kamra)

Régóta adósa vagyok magamnak a mindig teltházas sikerdarabbal, és tegnap éjjel ma estére az utolsó szabad hely kellette magát az interneten.

Igyekeztem helyén kezelni az elvárásaimat, de sajnos, úgy tűnik, ez nem sikerült. Igyekeztem ellazultan érkezni, a büfében egy pohár borral is rásegítettem, de a nagy orrbavágás mégis elmaradt. Igaz, a darab bő tíz éve fut - ami akkor reveláció erejű lehetett, az mára ellapult, mint sinus-görbe a sirokkóban.

Mit is tudunk meg itt a színház látva láttató ereje által? Mit bányásznak ki a figurákból a pályájuk csúcsán lévő klassz színészek?

Néhány noigen-t.

No, igen, a menedzserek nem túl tanultak, nem túl kifinomult lelkek. Specialisták, nem generalisták - így félanalfabéták társas kapcsolataikban, önismeretben és műveltségben.

No, igen, a multiknál nem kíváncsiak senki lelkére, és igen, a nagy gép minden fogaskereke eldobható és lecserélhető.

No, igen, a tréningek többsége olcsó parasztvakítás, silány kompilácója meg nem értett, innen-onnan kopipésztelt, lebutított, eredetileg bonyolult és kimunkált technikáknak. Sous vide eljárással hőkezelt, csírátlanított, majd formátumba öntött katyvasz.

És??? No, igen???

Lépcsőházi gondolat mégis van. A bemutató óta eltelt évtizedben a karakterek mit sem változtak. A katalógus ma is érvényes: a házasságát elhanyagoló munka-alkoholista férj, az anyai elutasítás miatt teljesítménykényszerben szenvedő szingli, a cinikus macsó, a korrumpálódott értelmiségi, a gyermeki hisztériában megrekedt kisfiú, és a többi. 

A vállalati tréningek se lettek szofisztikáltabbak, még annyival se, amennyivel a Louis Vuitton táska jobb a fekete műbőr diplomatatáskánál és a Ferragamo cipő jobb a makkos cipőnél (fehér zoknival, naná). Nagyobb hűhó, több kellem, de azért a lábgombát egyik se öli ki, ha már megtelepedett.

A „kenyőcs“, ahogy Hamvas Béla nevezte, ma is ugyanaz, és a keretek csekély elmozdulása nem sokat változtat a keretek közé szorultakon. A multi, ha szitokszóvá vált is, errefelé, a gyarmatokon még ma is a biztos egzisztenciát, az inszentív utakat, hivalkodó autókat jelenti, miközben a világban felnőtt egy nemzedék, akik tornacipőben, kerékpárral járnak be milliárdos forgalmú cégüket igazgatni, és a vállalat törzstőkéje este hét után a romkocsmában issza a sörét.

Időközben Vajdai Vili, Szabó Győző és Fekete Ernő kezdő színészekből derék negyvenes fickók lettek, pályájuk csúcsán, mandínerből megcsinálják az előadást a nézők kedvéért. Mert kicsi a nézőtér, és még mindig tolong a sokadik generációs csodaleső nép. Kicsit csodálkoznak is a könnyű sikeren, amikor kijönnek meghajolni: látszik, nekik ez ujjgyakorlat, inkább élvezik a ripacskodással kacérkodó kis belső improvizációkat, mint hogy belehalnának estéről estére - mint ugyanők, ugyanebben a színházban, más darabokban.

Furcsamód, ha mérhető az eltelt idő, leginkább ebben érhető tetten.

Vajdai Vilin látszik - no, igen.

A konzultáns hallgatása

(A király beszéde. Rendezte: Tom Hooper)

Végre egy jó kis tanácsadós mozi. Voltaképp minden benne van, amit a szakma legjobbjairól elmondhatunk – vagy akinek klinsként volt hozzájuk szerencséje, megtapasztalhatott.

Mi, akik a másik oldalon, akarom mondani: szerepben vagyunk otthon, elismeréssel figyeljük a fickót, a gyarmatról érkezett „nemangol“ ausztrált, Lionel Logue konzultánst. Már az elején világos, hogy a yorki herceg nem lesz egyszerű eset, meg persze a konzultáns se. 

Voltaképp a fordulatok se annyira meglepőek. Elutasítás, nekirugaszkodás, elkeseredés, aztán talpraállás, majd újból elkeseredés, utolsó nekifutás – bármilyen lenne a forgatókönyv, a két kiváló színész úgyis mindent vinne. 

Nem is ez az volt nekem izgalmas.

Hanem a reminiszcenciák.

Aki állt már szemközt nyilvános beszéde közben egy másik emberrel, az ő emberével, aki a vásárra vitte épp a bőrét - akinek sikere személyes ügy volt számára, akinek ismerte vívódásait és dilemmáit, akinek talán szavakat is kölcsönzött, vagy legalábbis bábáskodott gondolatok születésénél – az tudja, hogy néha egy pillantás, egy erős tekintet többet ér sok okoskodásnál.

Nehéz megmondani, mi a szakmája az ilyennek, mint mi vagyunk. Van persze bárcánk általában sokféle, lehet mutatós referenciákat is hozni, tanulmányokat meg tapasztalatokat, módszertani nesszeszerből előhúzni ezt-azt. 

De ha tétre megy a játék, ezek nem sokat érnek, előbb-utóbb intuícióból kell dolgozni. 

Ezt csinálta – a film szerint - Logue is: na jó, az egészhez kellett egy magabiztos, rutinos alapállás, mert ha épp csak szerelni kell, abban is a legjobbnak kell lenni. De az ilyenek számára az igazi munka akkor kezdődik, amikor mindenki más befejezné. Akkor néha a lapokat is újraosztják.

Jó film A király beszéde, és a legjobb benne talán az, ahogyan a nézők nézik. 

Én a Toldiban láttam (nálam már ez egzotikus kirándulásnak számít a Művészből, és kicsit aggódtam is, miféle ismeretlen népekkel sorsol majd össze a jegypénztáros szeszélye), és a közepe táján kezdtem felfigyelni arra, milyen furcsán van együtt a közönség.

Pont mint a színházban.

Egy moziban mindenfélét művelnek az emberek az előadás alatt, esznek, isznak, beszélgetnek, kényelmesen vannak, szeretnek, egymás hajában turkálnak, nevelgetik egymást ismeretlenül – vagyis úgy általában, teljesen fegyelmezetlen befogadók. Összevissza nevetgélnek, sokszor nem is ugyanannál a poénnál, máskor köhécselnek a dráma alatt, szóval, valahogy nincs olyan szoros jelenidejűség. Mintha a műfaj repetitív jellege valahogy tét nélkülivé tenné az egészet, sosincs az a nagy lélegzetvisszafojtás, sosincs az az együttsóhajtás, az a megkönnyebbült, végighullámzó kuncogás. 

No de itt volt. 

Mondom, pont, mint a színházban. 

Egy darabig eltartott, míg rájöttem, mi olyan fura.

Hát ez.

Még nem tudom, mitől működött, a színészek miatt, vagy a rendezés miatt, vagy csak a Toldiba vetődött emigráns Művész-közönség miatt, de majd egyszer rájövök, és leírom. 

Ha még ez fontos lesz akkor.