Az egyensúly természetéről

Évek óta jógázom.

Nem vagyok elkötelezett: a jógát, mint sok minden mást, csupán alkalmas eszköznek tekintem arra, hogy a hétköznapok sodrán kívül másféle módon is megtapasztaljam és műveljem önmagamat.

A jóga mindenekelőtt: alázatra tanít. Éppen úgy, mint a nyugati értelemben vett sportok és a komoly betegségek.

Ilyen módon lett életformám része a heti egyszeri gyakorlás. Ha hosszabb ideig elmarad, az olyan érzés, mintha elveszíteném a kontúrjaimat. Sokat tanultam belőle önmagamról és ilyenkor, a közös gyakorlásokon van módom megfigyelni és csodálni mások sokféleségét, csendes kitartását, akaraterejét is.

Sokat változtam is, igen, talán ez esetben fejlődésnek is mondhatjuk ezt.

Egyvalami azonban nem változott: az egyensúlyi gyakorlatokban ma is olyan ügyetlen vagyok, mint a kezdetekkor. Mindig azt gondoltam: ez nyilván az adottságaim miatt lehet így.

De ma megértettem valamit.

Robi, az oktatóm vezetett rá.

Nem mondott semmi különöset, csak amit már tudtam: ne a mozdulatra figyeljek, hanem az összpontosításra. Fókuszáljak egy pontra, és csak arra koncentráljak, hogy a tekintetemet a gyakorlat során mindvégig tűpontosan ott tartsam.

A gyakorlat nem ment egyből flottul - de ma, valahogyan, tisztán és világosan azt mégis megláttam, mit jelent az egyensúly.

Arra is ráébredtem, hogy ez az: az egyensúly, ami mostanában leginkább foglalkoztat. A munkám kapcsán elsősorban - de lám, van dolgom ezzel nekem magamnak is.

Mindig is ellenérzéseim voltak a konfekció-megoldásokkal. Az egyensúly megőrzésére is sok konfekció-megoldást találunk. Sosem voltam ezekkel elégedett.

Az én szakmámban arra szerződünk, hogy problémákat oldjunk meg. Emberi problémákat, amelyeket az ügyfél hoz magával, mi pedig segítünk a végére járni, amennyire tőlünk telik, legjobb tudásunk szerint. Ezen problémák sora végtelen változatosságot mutat, a mintázat azonban egyszerűbb. Éppen ezért a szakirodalom szívesen rendezi ezeket jól érthető címszavak alá, mint például időgazdálkodási, konfliktuskezelési probléma, asszertivitással kapcsolatos nehézségek, vagy épp a kiégés-szindróma.

Ezek közé tartozik - közkeletű megfogalmazással- az úgynevezett „munka-magánélet egyensúly“.

Sosem értettem, miért éppen ezzel van a legnagyobb bajom, de bajom volt vele mindig, már első hallásra is. Mivel az én ügyfeleim szerepük szerint többnyire felsővezetők, azt tapasztaltam, hogy a stabil, érett személyiségeknél ez sosem igazán kérdés. Pontosabban: teljesen egyértelmű számukra, hogy nincs kétféle életük, amelyek között, kezükben póznával, kifeszített kötélen kellene tipegniük. Az életük komponensei nem mérhetők valamiféle patikamérlegen.

Aki vezetőnek születik (mert erre csak születni lehet), az vezetőként éli az életét, és sosem kérdéses sem önmaga sem a környezete számára, hogy ez a fajta „kiválasztottság“ nincs ingyen. Ára van, mert vezetőnek lenni nemcsak szerep, hanem alapbeállítódás. De ugyanez igaz mindazokra, akik nem vezetők ugyan, de munkájukat valódi hivatásnak, örömforrásnak tekintik, többnek pénzkeresetnél, kényszerűségnél.

Azok az ügyfelek, akik „munka-magánélet egyensúlyi“ panaszokkal érkeznek, többnyire öntudatlanul szűrik le ezt a jól hangzó diagnózist valamilyen folyékony halmazállapotú információ-folyamból, leginkább a korszellem hatására.

A közös bíbelődés során aztán elég hamar kiderül, hogy az egyensúlyzavarként elnevezett élmény mögött valami nagyon is kézzelfogható, és a tényleges helyzetből egyáltalán nem következő probléma áll. Például a döntéshozással kapcsolatos súlyos ambivalencia, aminek következtében valaki nem tud vagy inkább nem akar különbséget tenni a fontos és fontatlan feladatok között. Esetleg megfelelési kényszer,  amikor valaki épp a saját fontosságát nem látja, és sosem meri saját igényeit a másoktól érkező „elvárások“ elé helyezni. Vagy épp ellenkezőleg: beidegződések, amelyek lehetetlenné teszik számára, hogy az önmaga elé állított mércét reális magasságba állítsa be. A tényleges okok száma végtelen változatosságot mutat, de a közös bennük, hogy szinte biztosan ott van valamelyik az „egyensúlyzavar“ képzete mögött.

Mit kezdjünk hát ezekkel a képzetekkel? Mi fán terem a valódi egyensúly?

A jóga erre adott ma választ.

A jóga szerint az egyensúlyvesztés képzete nem más, mint szorongásainkon alapuló miszpercepció, téves valóságérzékelés.  Egyensúlyvesztéshez az a - tapasztalatokon alapuló -  félelem vezet, hogy az egyensúly tűnékeny állapot, ezért bármikor elveszthető. Vagyis akkor vesztjük el az egyensúlyunkat, amikor eszükbe jut, hogy egyensúlyunkat elveszthetjük. Habár annak hangzik, ez mégsem körbenforgás.

Gondoljunk azokra a közismert kísérletekre, amelyek során a résztvevőknek különféle helyzetben kell egy deszkán néhány métert egyenesen megtenniük. Ha egy padlóra fektetett húsz centi széles deszkán kell végigmennie a kísérleti alanynak, ez szinte mindenkinek sikerül, anélkül, hogy mellélépne akár egyszer is. Ha a deszkát elemeljük a padlótól, akár csak fél méterre is, a a kísérleti alanyok többsége már az első lépések után meginog, és minél magasabbra emeljük a lécet (szó szerint is, de ugyebár képletesen is...), annál többen hibáznak.

Ezek a kísérletek is azt bizonyítják, hogy az egyensúly képzete elsősorban a fejünkben dől el.

Így van ez a fizikai és lelki egyensúllyal is.

Az egyensúlyvesztés tehát az, amikor szorongásaink eluralnak bennünket. Az a helyzet, amikor ha csak egy pillanatra is (vagy akár tartósan) elhisszük, hogy az egyensúly nem természetes állapot.

Mi következik ebből és a jógaóra tanulságából?

Robi útmutatása voltaképp arra vonatkozott, hogy az egyensúly megőrzéséhez éppenhogy ne arra figyeljek, aminek egyensúlyban kellene lennie. Ne a lábam, kezem, törzsem precíz irányításával törődjek, hanem bízzam azt arra a rendszerre, ami természettől fogva megvan és működik bennem: aminek köszönhetően képes vagyok két lábon megállni és a padlón fekvő deszkán hiba nélkül végighaladni. 

Arra figyeljek, ami fölött ennek a rendszernek nincs hatalma, de a tudatomnak igen. 
A tudatomnak kell dolgoznia ösztönös késztetésem: az egyensúlyvesztéstől való szorongás legyőzésén.

Vagyis az egyensúly megtartásának művészete: a fókuszálás művészete.  Ha képesek vagyunk egy pontra kitartóan összpontosítani (azaz voltaképp egy nagy erőfeszítést igénylő művelettel elterelni a figyelmünket szorongásunkról), az egyensúly magától működik.

Úgy gondolom, nincs ez másképp életünk folyásában sem.

Ha képesek vagyunk tartani a fókuszt, vagyis ha – tágabb értelemben - világosan látjuk, mi a fontos számunkra, és mi magunk pont a megfelelő helyen vagyunk saját prioritás-listánkon, akkor az egyensúly már magától beáll.

Már csak fókuszálni kell megtanulni - és ebben mindig jól jön a segítség.

A többség nevében

Avagy: mi van, ha Epimenidész mégse hazudik?

Egy csoportos tréningen akadtam bele a furcsaságba.

A tréner feltett egy kérdést a demonstrációs személynek, amire az nem tudott válaszolni, mivel a kérdést nem találta egyértelműnek. Rövid vita után a tréner megkérdezte a jelenlévő hallgatóságot, szerintük valóban lehetséges-e többféle értelmezése a kérdésnek. A túlnyomó többség úgy szavazott, hogy nem, és csupán kisebbségünk vélte úgy, hogy  a kérdést legalább kétféle módon lehet értelmezni.

Az alany a túlerőt látva feszengett egy kicsit, végül kimenekült a helyzetből valamiféle enigmatikus válasszal. A tréner pedig elégedetten állapította meg, hogy a többség véleményére akkor is érdemes odafigyelni, ha épp nem oda soroljuk magunkat.

Mivel a példa épp azt szolgálta volna, hogy Hudini módjára ki kell szabadulnunk gondolkodásunk szokott kötelékeiből, egy percre eljátszottam a gondolattal, mi is zajlott le valójában. Az eredmény elsőre eléggé meglepő volt, íme.

Ha vannak olyanok, akik egynél többféle értelmezést (mondjuk Egyik és Másik) is nevesíteni tudnak, akkor joggal gondolhatjuk, hogy azok, akik szerint csak egyetlen értelmezés lehetséges, azok vagy az Egyik, vagy a Másik értelmezésre gondolnak. Vagyis a tény még önmagában nem garantálja, hogy az egyféle értelmezés tartalmilag is azonos a többség valamennyi tagja esetében.

Ha ugyanis azt állítjuk valamiről, hogy elgondolható, akkor már el is gondoltuk, tehát szükségképpen hamis az az állítás, hogy elgondolása lehetetlenség.

Vagyis, ha csak egyetlen személy is akad a többségben, aki a Másik értelmezésre gondolt, mint egyetlen lehetőségre, míg az összes többi az Egyikre, akkor az a különös helyzet áll elő, hogy a többségi vélekedés együttese közvetlenül igazolja, hogy a kisebbség véleménye helytálló és a többség tévedett.

Ha egyébként a többségben nem volna olyan személy, aki az általa elgondolhatónak vélt egyetlen értelmezésként az Másik lehetőséget jelöli meg, akkor a fenti megállapítás azzal a megszorítással érvényes, hogy a többség, mint mintavételi forrás közvetlenül nem igazolja a kisebbség igazát, de nem is cáfolja azt. Ekkor csak annyi állítható, hogy az Egyik halmaz teli van, a Másik halmaz üres – de ez nem jelenti azt, hogy utóbbi nem létezik. Másképpen:  formálisan is értelmezhető (azaz igazolható vagy cáfolható) állítást jelen esetben csak arról tehetünk, hogy hányféle értelmezést tudunk mi elgondolni - arról már nem, hogy hányféle értelmezés lehetséges.

A fenti problémához hasonló jelenségeket a logikában és a nyelvfilozófiában a krétai Epimenidész paradoxona (lásd: „Minden krétai hazudik“) néven ismerik. Ennek feloldása korántsem lehetetlen (feltételezhetjük, hogy minden krétai hazudik, de nem mindig - például Epimenidész is igazat mond olykor, akár akkor is, amikor azt állítja, hogy minden krétai hazudik).

Kicsit nehezebb eset a hazug paradoxona (például: „Ez a mondat hamis“ vagy: „Én most hazudok.“). Ezt a paradoxont mindaddig nem tudjuk feloldani, amíg el nem vetjük azt az arisztotelészi alapelvet, hogy a dolgok igazságtartalma le van horgonyozva létezésükhöz, azaz valósággal való megfelelésükhöz. A feloldás kulcsa tehát az, ha elfogadjuk, hogy egyes mondatoknak nincs igazságértékük.

Statisztikusoktól hallani néha, milyen kétélű fegyver lehet a számosságok alkalmazott tudománya, különösen, amióta a politika vagy a marketing udvartartásában is szolgálóleánykodik. 

Maguk közt bizonyára gyakran idézik is a régi viccet: „Egyél tehéntrágyát – százmilliárd légy nem tévedhet!“.

A konzultáns hallgatása

(A király beszéde. Rendezte: Tom Hooper)

Végre egy jó kis tanácsadós mozi. Voltaképp minden benne van, amit a szakma legjobbjairól elmondhatunk – vagy akinek klinsként volt hozzájuk szerencséje, megtapasztalhatott.

Mi, akik a másik oldalon, akarom mondani: szerepben vagyunk otthon, elismeréssel figyeljük a fickót, a gyarmatról érkezett „nemangol“ ausztrált, Lionel Logue konzultánst. Már az elején világos, hogy a yorki herceg nem lesz egyszerű eset, meg persze a konzultáns se. 

Voltaképp a fordulatok se annyira meglepőek. Elutasítás, nekirugaszkodás, elkeseredés, aztán talpraállás, majd újból elkeseredés, utolsó nekifutás – bármilyen lenne a forgatókönyv, a két kiváló színész úgyis mindent vinne. 

Nem is ez az volt nekem izgalmas.

Hanem a reminiszcenciák.

Aki állt már szemközt nyilvános beszéde közben egy másik emberrel, az ő emberével, aki a vásárra vitte épp a bőrét - akinek sikere személyes ügy volt számára, akinek ismerte vívódásait és dilemmáit, akinek talán szavakat is kölcsönzött, vagy legalábbis bábáskodott gondolatok születésénél – az tudja, hogy néha egy pillantás, egy erős tekintet többet ér sok okoskodásnál.

Nehéz megmondani, mi a szakmája az ilyennek, mint mi vagyunk. Van persze bárcánk általában sokféle, lehet mutatós referenciákat is hozni, tanulmányokat meg tapasztalatokat, módszertani nesszeszerből előhúzni ezt-azt. 

De ha tétre megy a játék, ezek nem sokat érnek, előbb-utóbb intuícióból kell dolgozni. 

Ezt csinálta – a film szerint - Logue is: na jó, az egészhez kellett egy magabiztos, rutinos alapállás, mert ha épp csak szerelni kell, abban is a legjobbnak kell lenni. De az ilyenek számára az igazi munka akkor kezdődik, amikor mindenki más befejezné. Akkor néha a lapokat is újraosztják.

Jó film A király beszéde, és a legjobb benne talán az, ahogyan a nézők nézik. 

Én a Toldiban láttam (nálam már ez egzotikus kirándulásnak számít a Művészből, és kicsit aggódtam is, miféle ismeretlen népekkel sorsol majd össze a jegypénztáros szeszélye), és a közepe táján kezdtem felfigyelni arra, milyen furcsán van együtt a közönség.

Pont mint a színházban.

Egy moziban mindenfélét művelnek az emberek az előadás alatt, esznek, isznak, beszélgetnek, kényelmesen vannak, szeretnek, egymás hajában turkálnak, nevelgetik egymást ismeretlenül – vagyis úgy általában, teljesen fegyelmezetlen befogadók. Összevissza nevetgélnek, sokszor nem is ugyanannál a poénnál, máskor köhécselnek a dráma alatt, szóval, valahogy nincs olyan szoros jelenidejűség. Mintha a műfaj repetitív jellege valahogy tét nélkülivé tenné az egészet, sosincs az a nagy lélegzetvisszafojtás, sosincs az az együttsóhajtás, az a megkönnyebbült, végighullámzó kuncogás. 

No de itt volt. 

Mondom, pont, mint a színházban. 

Egy darabig eltartott, míg rájöttem, mi olyan fura.

Hát ez.

Még nem tudom, mitől működött, a színészek miatt, vagy a rendezés miatt, vagy csak a Toldiba vetődött emigráns Művész-közönség miatt, de majd egyszer rájövök, és leírom. 

Ha még ez fontos lesz akkor.