A méltóság - ágyruhában

Szkéné Színház: Don Quijote

Ritkán várok így bemutatót.

Ígéretesen hangzott, hogy Pepe és Kapa kipróbált kettőse egy pont nekik való szereppárban újra együtt látható. Ha valamit, hát ezt a színművet nekik írta Cervantes, és ha valamiben igazán jók, az a fanyar komédia. Az, hogy a darabot Rába Roland rendezi - aktuális taxisfolklórral szólva -, már csak habony a tortán.

Hanem ez a komédia a fanyarabbnál is fanyarabb. Pedig van benne minden: üzekedés, gatyába vizelés, bottal kergetőzés és harsányság doszt.

A helyszín és a díszlet azonban egy elfekvő intézet szobája, ezért Kapa és Pepe pizsamában játszák végig az előadást.

A pizsama szociálisan diszkomfortos ruhadarab - maga a kiszolgáltatottság.

A konvenciók szerint élők többnyire csak rendkívüli vészhelyzetekben mutatkoznak idegenek előtt pizsamában. Süllyedő óceánjáróról vagy égő házból menekülve, esetleg nagybetegként, párnák közt.

Mitől sajátos ruhadarab a pizsama? Mert álmában mindenki védtelen,  hovatovább az ágyruhás ember már -vagy még- nappali, társadalmi,  avagy homo politicus-létének emigránsa.

A pizsama, úgy is mondhatnánk, az álom, azaz a máshol-lét jelmeze.

Ahogy a pikareszk műfaja: a lovagregény pizsamában, úgy az álmodozás: a lélek pizsamája.

Ott pedig, ahol nappal is mindenki pizsamában van, az a kórház világa.  

Kórházi betegként elvesztjük identitásunkat és nevünket is: „ketteske” lesz belőlünk, jó esetben „bácsika”.

Egy ilyen szoba lakója a pizsamás Kapa és Pepe, azaz a búsképű lovag és hű szolgája.

Védtelenebbek ruhátlanul sem lehetnének: az öregek kiszolgáltatottsága ül szemükben.
Csak nézzük őket és megrendülünk.

Játszaniuk sem kell szinte.

Hisz Kapa és Pepe tényleg megöregedtek. Velünk együtt. 

Pedig külsejükben kortalanok voltak mindig is és most is azok.
Kapa már húsz éve is kákabélű, mindig kissé másnaposnak tűnő nyegle nyakigláb, Pepe kölyökképű, két lábon csetlő-botló bocsánatkérés.

Csak a szemük öregedett meg, és a mozdulataik.

Rájuk nézünk, és magunkat látjuk, színről színre.

Egy pillanatra, vagy tán többre is, a saját öregségünkre gondolunk. A saját, csak néha megtapasztalt védtelenségünkre, titkolt tétovaságunkra és esendőségünkre, amit az öregedés majd állandóvá és idővel eltitkolhatatlanná is tesz.

Az álmainkra, amelyeket magunknak sem meséltünk el, és hamarosan túl késő lesz, hogy megvalósítsuk őket.

Mert vén bolondok még mi is lehetünk, de a hőstettekhez már lassan késő lesz.

Kapa és Pepe jelmeze nem a pizsama.

Tetőtől talpig méltóságba burkolóznak, és Don Quijote lovag minden küzdelme a ennek méltóságnak megtartása.

Mert lám, a méltóság: öltöztet.

Noigen, nopliz

(Top Dogs, Katona József színház, Kamra)

Régóta adósa vagyok magamnak a mindig teltházas sikerdarabbal, és tegnap éjjel ma estére az utolsó szabad hely kellette magát az interneten.

Igyekeztem helyén kezelni az elvárásaimat, de sajnos, úgy tűnik, ez nem sikerült. Igyekeztem ellazultan érkezni, a büfében egy pohár borral is rásegítettem, de a nagy orrbavágás mégis elmaradt. Igaz, a darab bő tíz éve fut - ami akkor reveláció erejű lehetett, az mára ellapult, mint sinus-görbe a sirokkóban.

Mit is tudunk meg itt a színház látva láttató ereje által? Mit bányásznak ki a figurákból a pályájuk csúcsán lévő klassz színészek?

Néhány noigen-t.

No, igen, a menedzserek nem túl tanultak, nem túl kifinomult lelkek. Specialisták, nem generalisták - így félanalfabéták társas kapcsolataikban, önismeretben és műveltségben.

No, igen, a multiknál nem kíváncsiak senki lelkére, és igen, a nagy gép minden fogaskereke eldobható és lecserélhető.

No, igen, a tréningek többsége olcsó parasztvakítás, silány kompilácója meg nem értett, innen-onnan kopipésztelt, lebutított, eredetileg bonyolult és kimunkált technikáknak. Sous vide eljárással hőkezelt, csírátlanított, majd formátumba öntött katyvasz.

És??? No, igen???

Lépcsőházi gondolat mégis van. A bemutató óta eltelt évtizedben a karakterek mit sem változtak. A katalógus ma is érvényes: a házasságát elhanyagoló munka-alkoholista férj, az anyai elutasítás miatt teljesítménykényszerben szenvedő szingli, a cinikus macsó, a korrumpálódott értelmiségi, a gyermeki hisztériában megrekedt kisfiú, és a többi. 

A vállalati tréningek se lettek szofisztikáltabbak, még annyival se, amennyivel a Louis Vuitton táska jobb a fekete műbőr diplomatatáskánál és a Ferragamo cipő jobb a makkos cipőnél (fehér zoknival, naná). Nagyobb hűhó, több kellem, de azért a lábgombát egyik se öli ki, ha már megtelepedett.

A „kenyőcs“, ahogy Hamvas Béla nevezte, ma is ugyanaz, és a keretek csekély elmozdulása nem sokat változtat a keretek közé szorultakon. A multi, ha szitokszóvá vált is, errefelé, a gyarmatokon még ma is a biztos egzisztenciát, az inszentív utakat, hivalkodó autókat jelenti, miközben a világban felnőtt egy nemzedék, akik tornacipőben, kerékpárral járnak be milliárdos forgalmú cégüket igazgatni, és a vállalat törzstőkéje este hét után a romkocsmában issza a sörét.

Időközben Vajdai Vili, Szabó Győző és Fekete Ernő kezdő színészekből derék negyvenes fickók lettek, pályájuk csúcsán, mandínerből megcsinálják az előadást a nézők kedvéért. Mert kicsi a nézőtér, és még mindig tolong a sokadik generációs csodaleső nép. Kicsit csodálkoznak is a könnyű sikeren, amikor kijönnek meghajolni: látszik, nekik ez ujjgyakorlat, inkább élvezik a ripacskodással kacérkodó kis belső improvizációkat, mint hogy belehalnának estéről estére - mint ugyanők, ugyanebben a színházban, más darabokban.

Furcsamód, ha mérhető az eltelt idő, leginkább ebben érhető tetten.

Vajdai Vilin látszik - no, igen.