Tíz történet az élet

Radnóti Színház: 10

Minden vallási szabály valódi célja: a közösség életben maradása, békés együttélése, betegségektől és járványoktól való megóvása.

A rituális mosakodás vagy fürdő a forró Közel-Keleten, a takarékosság a mostohán hideg Északon, az egyházi tekintély tisztelete a katolicizmus intézményesített, világi hatalommal is bíró világában vagy a hús fogyasztásának tilalma az állati életet is szentként tisztelő, puritanizmust hirdető távol-keleti vallásokban.

A Tízparancsolat se más, mint azon szabályok gyűjteménye, amelyek a mindennapokban mutatják a mezsgyét a káosz és rend között. Az öt nagy világvallás közül kettő tekinti a maga módján sorvezetőnek ezt a szabálygyűjteményt és meséli el valamilyen történetben, hogyan keletkezett.

Székely Csaba kortárs drámaíró most megfordította a sorrendet és nem a parancsolatok történetét meséli el, hanem történeteket mesél, amelyek, mint tíz epizód, sorjában, a parancsolatokhoz kötődnek. Leginkább persze azért kötődnek, mert ezek a parancsolatokat az esendő emberek rendre megszegik. 

Ha nem tennék ezt, és nem tették volna ezt mindig is, nem léteznének regények, krimik, drámák és komédiák sem, nem lett volna miről írnia Voltaire-nek, Balzacnak, Dosztojevszkijnek és Shakespeare-nek sem.

Székely Csaba történetei mégis természetükben egészen mások, mint a nagy klasszikusokéi.
Éppen attól különlegesek, hogy cselekményük semmivel sem bonyolultabb egy szappanopera egy folytatásánál.

A tíz történet szereplőit is csak villanásokban, impressziókban érzékeljük.

A karakterek olyan figurák, akik itt élnek közöttünk: sablonos, közhelyes, hétköznapi életek, akik valahogyan mégis tapinthatóan személyessé és hátborzongatóan valóságossá válnak a dramaturgia által a színészek kezére adott eszköztárral.
A párbeszédek puritánok és pontosak, mint egy jól eltalált mém.

Díszlet és jelmez és kellék szinte nincs is az előadásban, de nem azért, mert ez annyira trendi, hanem azért, mert úgysem tudnánk rá figyelni, felesleges fityfiritty lenne.

Minden idegszálunkkal és érzékünkkel a nagy történetre fókuszálunk. A nagy történetre, amellyé a tíz sztori-fragmentum szép lassan összeolvad.

A szereplőkre, akik minden epizódnál ugyanazt játsszák - mégis, mindig más és egyre több árnyalat mutatkozik meg.

Az árnyalatokkal együtt változik a mi ítéletünk is róluk - hiszen akarva, vagy akaratlan, tudatosan vagy tudattalanul, nézőként már az első perctől kezdve ítélkeztünk.

Nem tudunk ugyanis nem ítélkezni.

Mert a parancsok - ha vallásiak, ha erkölcsiek-, nemcsak morális lénnyé próbálnak bennünket tenni, de alapvetően határozzák meg gondolkodásunkat és másokkal kapcsolatos érzelmeinket is.

Az előadásról szóló kritikákban hosszan lehet majd olvasni az egytől egyig kiváló színészekről és a rendezésről is.

Én mégis azoknak ajánlom az előadást, akiket -hozzám hasonlóan- az emberi élet elbeszélésének titkai izgatnak.

Azoknak, akik arra kíváncsiak, mi különbözteti meg az érdekes sztorit a megrázó történettől.

Hamlet, a lúzer

A Hamlet az Örkény Színházban

 

Nádasdy Ádám

Limerikek

"Jó téma itt ez a Hamlet,

elkelne róla egy pamflet” –

gondolta Shakespeare úr.

Azóta csak pirul,

mert pamfletnek egy kissé pimf lett.”

A Hamlet a kötelező, a nagyszerű és a közhelyes, Hamlet a balsors és a nyűg, a tűrés és a lázadás, a halál és az álom, a küldetés és a csalódás.

Hamlet az esélytelen küzdelem és a szükségszerű bukás, mert Hamlet, lássuk be: lúzer.

És mégis, Hamlet, a nyámnyila és érzelgős értelmiségi nevét mégis ismerjük háromszáz éve, róla mégis drámát írt a híres angol is - míg a nagypályás Claudiusról, a trónbitorló nagybácsiról, a dán királyról senki sem.

Na és Fortinbras, a nevető harmadik? Ő ki volt? Ki tudja ma már. Valami norvég pasas.  

Pedig: ő a sikersztori, ugye. Ma ő lenne a címlapon.

Vagy mégsem???

Hát, szerintem mégsem.

Lehet, hogy sikeres, de nincs benne semmi izgalom.

Ez a Hamlet nem drámai hős, sokkal inkább identitását kereső anarchista. Legalábbis most, az Örkény színpadán.

A rendszerrel szembe menő, mentálisan kicsit sérült, boldogtalan, a minden-mindegy vesztes.

És mégis: ő a címszereplő.

Miért fontos hát nekünk? Mit keresünk a történetében? Miért akarjuk látni küzdelemnek látni vergődését, majd bukását és miért akarunk mégis felmagasztosulni vele?

Mert Hamlet sztorija a hiteles élet sztorija.

Mert lélekben azért, ha kicsiben is, de mind efféle ellenállók vagyunk, vagy legalábbis sokan dédelgetjük magunkban ezt a képet önmagunkról. Szeretnénk azt hinni legalább, hogy mi sem tűrnénk el a gyalázatot.

Kényelmes színházi székünkben a sötét nézőtéren pár óra erejéig így mi is Hamletek lehetünk.

Még akkor is, ha Hamlet olyan figura, akihez nehéz viszonyulni.

Öntörvényű, világvégi individualista. Nem szervezeti ember, nem is passzolna semmilyen rendszerbe. Fájó szívvel és rossz lelkiismerettel rúgnánk ki a a cégtől még a próbaidő vége előtt. Rendszergazda vagy start up-os még lehet belőle, de emberek közé ne menjen... mondjuk róla egymást közt.

A Hamletek itt élnek velünk, csak épp nem bomlik ki a történetük. Zárványnak látszanak majd a kor borostyán-emlékében. Alighanem boldogtalanok: olyasvalakik, akiket meg nem értett művésznek vagy pszichésen sérültnek tartunk.

Pedig csak következetesek.

Jelen vannak ők, legfeljebb csak rejtőzködnek.

Jól teszik.

Hiszen ami lenyűgöz a színpadon, az a ruhatárban már inkább zavarba ejtene.

A színházban az a nagyszerű, hogy minden új bemutató egy új lehetőség az írott mű másfajta megmutatására. Az úgynevezett rendezői értelmezés persze nyilván nem garantáltan lesz mindig sikeres, de a jobbfajta színházcsinálás világában arra föltétlen  alkalmat ad, hogy a néző újra és újra megfogalmazza a viszonyát a műhöz és/vagy a szereplőkhöz – vagy éppen magához a problémához. Hiszen a jó dráma igazából egy problémafelvetés.

Ez a Hamlet nem emelkedik erkölcsi magaslatokra, nem klasszabb és nem méltóbb, mint bárki más. Egy kínlódó bohóc, nemi identitásában is billegő, éretlen kölyök, aki még ahhoz is gyerek, hogy fogadja egy felnőtt nő mély szerelmét.

Arcoskodó és harcoskodó Hamlet, vad és vadóc, aki szembeszáll, egyedül és feleslegesen, de  végül nem hagy maga után mást, mint hullákat - a sajátját is beleértve.

Nem úgy, ahogyan mások megformálnák, ahogyan egy holywood-i filmhez alkalmas lenne, hanem úgy, ahogyan van.

Ez egy ilyenforma Hamlet. Őrülten, vagy csak tettetve, csaholva és komédiázva, ölve és halva.

Az Örkény Színház előadása Nádasdy Ádám fantasztikus, ropogós és recsegős új fordításában, Bagossy László rendezésében, bombasztikus, erőteljes díszletben, másfél éve fut.

Nézze meg, aki még nem látta.

A méltóság - ágyruhában

Szkéné Színház: Don Quijote

Ritkán várok így bemutatót.

Ígéretesen hangzott, hogy Pepe és Kapa kipróbált kettőse egy pont nekik való szereppárban újra együtt látható. Ha valamit, hát ezt a színművet nekik írta Cervantes, és ha valamiben igazán jók, az a fanyar komédia. Az, hogy a darabot Rába Roland rendezi - aktuális taxisfolklórral szólva -, már csak habony a tortán.

Hanem ez a komédia a fanyarabbnál is fanyarabb. Pedig van benne minden: üzekedés, gatyába vizelés, bottal kergetőzés és harsányság doszt.

A helyszín és a díszlet azonban egy elfekvő intézet szobája, ezért Kapa és Pepe pizsamában játszák végig az előadást.

A pizsama szociálisan diszkomfortos ruhadarab - maga a kiszolgáltatottság.

A konvenciók szerint élők többnyire csak rendkívüli vészhelyzetekben mutatkoznak idegenek előtt pizsamában. Süllyedő óceánjáróról vagy égő házból menekülve, esetleg nagybetegként, párnák közt.

Mitől sajátos ruhadarab a pizsama? Mert álmában mindenki védtelen,  hovatovább az ágyruhás ember már -vagy még- nappali, társadalmi,  avagy homo politicus-létének emigránsa.

A pizsama, úgy is mondhatnánk, az álom, azaz a máshol-lét jelmeze.

Ahogy a pikareszk műfaja: a lovagregény pizsamában, úgy az álmodozás: a lélek pizsamája.

Ott pedig, ahol nappal is mindenki pizsamában van, az a kórház világa.  

Kórházi betegként elvesztjük identitásunkat és nevünket is: „ketteske” lesz belőlünk, jó esetben „bácsika”.

Egy ilyen szoba lakója a pizsamás Kapa és Pepe, azaz a búsképű lovag és hű szolgája.

Védtelenebbek ruhátlanul sem lehetnének: az öregek kiszolgáltatottsága ül szemükben.
Csak nézzük őket és megrendülünk.

Játszaniuk sem kell szinte.

Hisz Kapa és Pepe tényleg megöregedtek. Velünk együtt. 

Pedig külsejükben kortalanok voltak mindig is és most is azok.
Kapa már húsz éve is kákabélű, mindig kissé másnaposnak tűnő nyegle nyakigláb, Pepe kölyökképű, két lábon csetlő-botló bocsánatkérés.

Csak a szemük öregedett meg, és a mozdulataik.

Rájuk nézünk, és magunkat látjuk, színről színre.

Egy pillanatra, vagy tán többre is, a saját öregségünkre gondolunk. A saját, csak néha megtapasztalt védtelenségünkre, titkolt tétovaságunkra és esendőségünkre, amit az öregedés majd állandóvá és idővel eltitkolhatatlanná is tesz.

Az álmainkra, amelyeket magunknak sem meséltünk el, és hamarosan túl késő lesz, hogy megvalósítsuk őket.

Mert vén bolondok még mi is lehetünk, de a hőstettekhez már lassan késő lesz.

Kapa és Pepe jelmeze nem a pizsama.

Tetőtől talpig méltóságba burkolóznak, és Don Quijote lovag minden küzdelme a ennek méltóságnak megtartása.

Mert lám, a méltóság: öltöztet.

Noigen, nopliz

(Top Dogs, Katona József színház, Kamra)

Régóta adósa vagyok magamnak a mindig teltházas sikerdarabbal, és tegnap éjjel ma estére az utolsó szabad hely kellette magát az interneten.

Igyekeztem helyén kezelni az elvárásaimat, de sajnos, úgy tűnik, ez nem sikerült. Igyekeztem ellazultan érkezni, a büfében egy pohár borral is rásegítettem, de a nagy orrbavágás mégis elmaradt. Igaz, a darab bő tíz éve fut - ami akkor reveláció erejű lehetett, az mára ellapult, mint sinus-görbe a sirokkóban.

Mit is tudunk meg itt a színház látva láttató ereje által? Mit bányásznak ki a figurákból a pályájuk csúcsán lévő klassz színészek?

Néhány noigen-t.

No, igen, a menedzserek nem túl tanultak, nem túl kifinomult lelkek. Specialisták, nem generalisták - így félanalfabéták társas kapcsolataikban, önismeretben és műveltségben.

No, igen, a multiknál nem kíváncsiak senki lelkére, és igen, a nagy gép minden fogaskereke eldobható és lecserélhető.

No, igen, a tréningek többsége olcsó parasztvakítás, silány kompilácója meg nem értett, innen-onnan kopipésztelt, lebutított, eredetileg bonyolult és kimunkált technikáknak. Sous vide eljárással hőkezelt, csírátlanított, majd formátumba öntött katyvasz.

És??? No, igen???

Lépcsőházi gondolat mégis van. A bemutató óta eltelt évtizedben a karakterek mit sem változtak. A katalógus ma is érvényes: a házasságát elhanyagoló munka-alkoholista férj, az anyai elutasítás miatt teljesítménykényszerben szenvedő szingli, a cinikus macsó, a korrumpálódott értelmiségi, a gyermeki hisztériában megrekedt kisfiú, és a többi. 

A vállalati tréningek se lettek szofisztikáltabbak, még annyival se, amennyivel a Louis Vuitton táska jobb a fekete műbőr diplomatatáskánál és a Ferragamo cipő jobb a makkos cipőnél (fehér zoknival, naná). Nagyobb hűhó, több kellem, de azért a lábgombát egyik se öli ki, ha már megtelepedett.

A „kenyőcs“, ahogy Hamvas Béla nevezte, ma is ugyanaz, és a keretek csekély elmozdulása nem sokat változtat a keretek közé szorultakon. A multi, ha szitokszóvá vált is, errefelé, a gyarmatokon még ma is a biztos egzisztenciát, az inszentív utakat, hivalkodó autókat jelenti, miközben a világban felnőtt egy nemzedék, akik tornacipőben, kerékpárral járnak be milliárdos forgalmú cégüket igazgatni, és a vállalat törzstőkéje este hét után a romkocsmában issza a sörét.

Időközben Vajdai Vili, Szabó Győző és Fekete Ernő kezdő színészekből derék negyvenes fickók lettek, pályájuk csúcsán, mandínerből megcsinálják az előadást a nézők kedvéért. Mert kicsi a nézőtér, és még mindig tolong a sokadik generációs csodaleső nép. Kicsit csodálkoznak is a könnyű sikeren, amikor kijönnek meghajolni: látszik, nekik ez ujjgyakorlat, inkább élvezik a ripacskodással kacérkodó kis belső improvizációkat, mint hogy belehalnának estéről estére - mint ugyanők, ugyanebben a színházban, más darabokban.

Furcsamód, ha mérhető az eltelt idő, leginkább ebben érhető tetten.

Vajdai Vilin látszik - no, igen.