Karácsonyi bili

Láttam egy érdekes rögtönző-színházat az ünnep előtt, a Momentán társulat előadásában. 

A témát, amelyet a közönség cetlikre írott kérdéseiből dolgoztak fel, így hirdették: 

„Miért éppen karácsonykor borul ki a bili“? 

A nézői ötletekből meglepően sok volt, és mind ismerősnek tűnt.  (Milyen és mekkora fát vegyünk? Ki viszi haza és ki fogja belefaragni a talpba? Ki díszítse fel és mivel? Mi legyen a vacsora? Ki főz és mikor? Hol karácsonyozzunk és kivel? Milyen sorrendben látogassuk meg a család többi tagját? Mit vegyünk ajándékba és mennyiért? Ki veszi meg és ki csomagolja be? Nem szokványos, de létező kérdés, hogy mi legyen az elvált - akár többszörösen elvált - szülők régi és új családjainak közös ünneplésével, az egyedül élő távoli rokonok vagy szomszédok köszöntésével, és így tovább).

Ott volt a színpadon F. Várkonyi Zsuzsa, pszichológus, aki figyelte a játékot, a nézőket és önmagát, és néha hangosan gondolkodott. Néha szavakba öntötte a felismeréseinket, néha meg csak mosolygott és bólogatott.

Ügyes és vicces volt az előadás - én kevesebbet nevettem, többet töprengtem. Magamat láttam persze én is a színpadon, kikacaghattam volna, de inkább megsajnáltam.

De tényleg, mi történik velünk karácsonykor?

Akármilyen jó is volt az este, a címbeli kérdést bontatlanul hazavittem.

Néhány nappal később, az ünnep idején, észrevettem, hogy figyelem magam. Nem tudatosan, de persze nem is ok nélkül. Kerestem a választ. Pár töredéket megtaláltam, olyanokat, mint ezek itt, alább.

Azt hiszem, karácsonykor túl nagy a tét.

Túl sok mindennek kellene együtt lennie, ami a hétköznapokon megúszható, elszabotálható, megmagyarázható, pénzzel kiváltható, elhalasztható, átléphető.

Mert sietünk, mert ő siet, mert fáradtak vagyunk, mert nem most, nem itt, mert nem vele, mert dugó volt, mert influenzás lettem, mert Annuska kiöntötte a napraforgóolajat (ráadásul épp a villamossíneken).

Mindig van mentség.

Karácsonykor viszont nincs másik esély.

Itt és most kell nagyon jól csinálni, itt és most kell fontosnak éreznünk magunkat, és azt éreztetnünk másokkal, hogy ők fontosak.

Nincs főpróba, csak előadás.

Teljes tánckar és zenekar, szcenika és jelmez-díszlet.

Talán ezért nem megy jól.

Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy minden emberi minőségünket egyetlen eseményben méressük meg. Legtöbbünk kajla és tökéletlen, a kapcsolataiban halogató és renyhe, és mert mindig annyi mindent kell néznünk, egymást látni már lusták vagyunk, hiszen ott a telefon, ráadásul beszélgetni lehet fészbukozás közben is.

Nem tudjuk, hogy kell szeretni, pontosabban, hogyan kell jól szeretni – és hagyni, hogy szeressenek, úgy, ahogy nekünk jó. Persze, hogy mindenki erre vágyik, és persze, hogy nagy tabu ezt bevallani. A gyerekeknek szokott sikerülni, nekik könnyű, mert az ő rossz mondataik még kipotyognak, mint a tejfogak, nem szuvasodnak tovább.

Nem tudjuk, hogyan kell együtt lenni meghitten, félünk a csendtől, a nem-történéstől. Ha senki sem, beszél, akkor baj van, a csend kínos, a csend süket, a hallgatás nem sokatmondó, hanem árulkodó. Ha nincs zaj-szmog, majd csinálunk, beszéddel, fecsegéssel, történtetjük a dolgokat. Fáradtak vagyunk figyelni, és azt gondoljuk, más is fáradt ahhoz, hogy komoly dolgokról beszéljünk. Amúgy sem tudunk az érzéseinkről beszélni. Az örömeinket kérkedésnek éreznénk, a félelmeinket dobozba zárjuk, a bánatunkat eltemetjük.

Baj van persze magával a karácsonnyal is, pontosabban annak az intézményes formájával. Mindenki tudja, hogy semmi köze már se a szeretethez, se az eredetmítoszhoz, Jézus születéséhez.

A fenyő, mint trójai faló került a nappalikba, az ajándékokat pedig igazából oda sem adhatnánk december 24-én este, hiszen akkor még meg sem született a gyermek – ezért aztán ajándékokat is csak napokkal később kapott, mire a királyok üggyel-bajjal odajutottak. Persze, ő nem volt olyan türelmetlen, mint a mi gyerekeink. Noch dazu csupa olyasmit kapott, amire csecsemőként nem vágyhatott különösebben.

Kevés család van, ahol a privát hagyományokat nem zabálta fel a történelem, és még kevesebb, ahol lettek új hagyományok. Kevés család van, ahol tudnak még nyugodtan, sietség nélkül enni, ahol a terített asztal nem amiatt fontos, ami reá kerül, hanem azok miatt, akik körbeülik.

Főképp pedig: jajj nekünk, perfekcionistáknak. Mi mindig a következő pillanatra gondolunk, tervezünk és kontrollálunk, sokat várunk magunktól és sokat akarunk nyújtani is. Nekünk minden előadás premier, és minden premier megmérettetés önmagunk előtt. Hát még akkor, ha egy teljes év telik el a következő esély, az legközelebbi bemutató előtt...

Ezért nem könnyű a családunknak sem.

A többség nevében

Avagy: mi van, ha Epimenidész mégse hazudik?

Egy csoportos tréningen akadtam bele a furcsaságba.

A tréner feltett egy kérdést a demonstrációs személynek, amire az nem tudott válaszolni, mivel a kérdést nem találta egyértelműnek. Rövid vita után a tréner megkérdezte a jelenlévő hallgatóságot, szerintük valóban lehetséges-e többféle értelmezése a kérdésnek. A túlnyomó többség úgy szavazott, hogy nem, és csupán kisebbségünk vélte úgy, hogy  a kérdést legalább kétféle módon lehet értelmezni.

Az alany a túlerőt látva feszengett egy kicsit, végül kimenekült a helyzetből valamiféle enigmatikus válasszal. A tréner pedig elégedetten állapította meg, hogy a többség véleményére akkor is érdemes odafigyelni, ha épp nem oda soroljuk magunkat.

Mivel a példa épp azt szolgálta volna, hogy Hudini módjára ki kell szabadulnunk gondolkodásunk szokott kötelékeiből, egy percre eljátszottam a gondolattal, mi is zajlott le valójában. Az eredmény elsőre eléggé meglepő volt, íme.

Ha vannak olyanok, akik egynél többféle értelmezést (mondjuk Egyik és Másik) is nevesíteni tudnak, akkor joggal gondolhatjuk, hogy azok, akik szerint csak egyetlen értelmezés lehetséges, azok vagy az Egyik, vagy a Másik értelmezésre gondolnak. Vagyis a tény még önmagában nem garantálja, hogy az egyféle értelmezés tartalmilag is azonos a többség valamennyi tagja esetében.

Ha ugyanis azt állítjuk valamiről, hogy elgondolható, akkor már el is gondoltuk, tehát szükségképpen hamis az az állítás, hogy elgondolása lehetetlenség.

Vagyis, ha csak egyetlen személy is akad a többségben, aki a Másik értelmezésre gondolt, mint egyetlen lehetőségre, míg az összes többi az Egyikre, akkor az a különös helyzet áll elő, hogy a többségi vélekedés együttese közvetlenül igazolja, hogy a kisebbség véleménye helytálló és a többség tévedett.

Ha egyébként a többségben nem volna olyan személy, aki az általa elgondolhatónak vélt egyetlen értelmezésként az Másik lehetőséget jelöli meg, akkor a fenti megállapítás azzal a megszorítással érvényes, hogy a többség, mint mintavételi forrás közvetlenül nem igazolja a kisebbség igazát, de nem is cáfolja azt. Ekkor csak annyi állítható, hogy az Egyik halmaz teli van, a Másik halmaz üres – de ez nem jelenti azt, hogy utóbbi nem létezik. Másképpen:  formálisan is értelmezhető (azaz igazolható vagy cáfolható) állítást jelen esetben csak arról tehetünk, hogy hányféle értelmezést tudunk mi elgondolni - arról már nem, hogy hányféle értelmezés lehetséges.

A fenti problémához hasonló jelenségeket a logikában és a nyelvfilozófiában a krétai Epimenidész paradoxona (lásd: „Minden krétai hazudik“) néven ismerik. Ennek feloldása korántsem lehetetlen (feltételezhetjük, hogy minden krétai hazudik, de nem mindig - például Epimenidész is igazat mond olykor, akár akkor is, amikor azt állítja, hogy minden krétai hazudik).

Kicsit nehezebb eset a hazug paradoxona (például: „Ez a mondat hamis“ vagy: „Én most hazudok.“). Ezt a paradoxont mindaddig nem tudjuk feloldani, amíg el nem vetjük azt az arisztotelészi alapelvet, hogy a dolgok igazságtartalma le van horgonyozva létezésükhöz, azaz valósággal való megfelelésükhöz. A feloldás kulcsa tehát az, ha elfogadjuk, hogy egyes mondatoknak nincs igazságértékük.

Statisztikusoktól hallani néha, milyen kétélű fegyver lehet a számosságok alkalmazott tudománya, különösen, amióta a politika vagy a marketing udvartartásában is szolgálóleánykodik. 

Maguk közt bizonyára gyakran idézik is a régi viccet: „Egyél tehéntrágyát – százmilliárd légy nem tévedhet!“.

Kék elefánt a sárga házban

Vasárnap este, egy hosszú hétvége után az M7-esen, Budapest felé. Az ember szeme hamar hozzászokik a piros hátsó lámpák füzérfényeihez, kisvártatva már csak az előtte araszoló felvillanó féklámpáit látja. 
Lehetnénk bárhol Európában, gondolhatnánk - haladhatnánk akár a Riviéráról Párizs irányába, a tavaktól igyekezhetnénk épp vissza Bécsbe, a Cseh Paradicsomból tarthatnánk Prága felé - a rövid legelészésre kiszabadult városlakók nyája mindenütt ilyen engedelmesen indul vissza a karámba, amikor a délutáni szunyókálásból felébredve hallani véli az eltávozás végét jelző kolompot.

De mi ezt egyáltalán nem gondoljuk. 
Egészen mást gondolunk. 
Például azt, hogy a legbelső sávban hetvennel előttünk két kilométeren át folyamatosan előző, lángossütőből reciklált étolaj-meghajtású patinás jármű vezetője a jogosítványát bizonyára a Vaterán vett verda kesztyűtartójában találta, mert a párhuzamos közlekedés szabályairól alkalmasint sohasem hallott. 
Meg azt, hogy a sort a leállósávban padlógázzal jobbról előző (WIN 666 rendszámú), extrafelszereltségként sezlonnyal, drinkbárral és kokainautomatával berendezett páncélvető tulajdonosa civilben nyilván hivatásos bérgyilkos (esetleg őrző-védő, netán politikus), de arra is esküt tennénk, hogy a pörköltet kanállal eszi, mert a villával csak a lúzerek pocsékolják a szaftot. Ilyenkor elmosódnak a társadalmi különbségek – úgy tetszik, a magyar háztartásokat vizsgálva a jármű beszerzésére és a finom modor komplettírozására fordított erőforrás-allokáció viszonylatában semmiféle összefüggést nem lehetne kimutatni, se egyenes, se fordított arányban.

Van, aki az utastérben, ahol tartózkodom, ilyenkor morog is két fűszeres tőmondat között, olyasmit, hogy őrület, micsoda népek között élünk, hiszen ha esetleg mindenki a sebességének megfelelő sávban menne, azaz a jobb oldaliban folyamatosan haladva, az előző sávokat pedig előzésre használná, akkor valamennyien előbbre jutnánk, pontosan, szépen, mint égen a csillag. Így meg, morog tovább, egy vesztes-vesztes játszmát játszunk mindannyian, még az is, akinek nem fűlik ehhez a foga.

Eszébe jut ilyenkor az embernek, mennyi mindent leírtak már a magyar néplélekről, az obligát „kaparj kurta” alaptézis strukturális és történeti gyökereit feltáró tanulmányoktól kezdve a kollektív frusztráció mélyreható elemzésén át a szociális együttélés konszenzusok során alapuló normáinak mielőbbi általános és teljes körű bevezetését sürgető proklamációkig. 
Nehéz is volna bármelyikkel vitatkozni, különösen, ha belenézünk abba a zsebtükörbe, amelyet az angol Oval Books Xenophobe’s Guide to the… sorozatának magyarokat célba vevő kicsiny kötete tart elénk: az úgynevezett magyar virtus kívülről nézve teljességgel érthetetlen iparkodás, olyasvalami, aminek sohasem az eredménye, sokkal inkább a felmutatható (amúgy jórészt értelmetlen) erőfeszítés számít. 
A legenda szerint a filmgyártás kezdeteinek idején a hollywoodi stúdiók ajtajára mégis ezt írták ki: „nem elég magyarnak lenni, egy kis tehetség is kell”. Robert Capa viszont – „kissé” rezignáltabban - úgy látta: „Épp elég magyarnak lenni…”.

Hibát követnénk el azonban, ha a fent leírt bonyolult és egyébként szimbolikus értékű jelenség megragadásakor nem próbálnánk tágítani horizontunkat. Alábecsülnénk a szellemi közösséget, amelynek részesei vagyunk, ha megelégednénk a kínálkozó, kész magyarázatokkal és értelmezésekkel. 
Ha nem mondunk le arról, hogy a látszat ellenére értelmet és kauzális összefüggéseket tételezzünk fel a mégoly érthetetlen egyéni és közösségi viselkedés mögött, talán meglepő eredményekkel is előhozakodhatunk.

A fenti helyzet ugyanis egy más nézőpontból megfigyelve lehet nagyon is következetes, ha tetszik, logikus cselekvések összessége is. 
Az az úrvezető ugyanis, aki a külső sávban kevesli az előtte haladó sebességét, és ezért a középső sávra vált (majd ott is marad a következő 90 kilométeren), két okból teszi ezt, és ezek mindegyike külön-külön is indokolja magatartását. 
Az egyik ok, hogy valószínűleg valóban sohasem hallott a párhuzamos közlekedés szabályairól. A másik indoka az lehet, hogy azt feltételezi: ha visszatérne a lassú sávba, bajosan tudna újra beférkőzni a gyorsabb középsőbe, ha újra előzni akarna egy lassan haladót – mégpedig azért, mert mások nyilván folyamatos haladásra használják azt, ezért szorosan egymás mögött haladva kiszorítják az esetleges betolakodót. 
Mivel a többség valóban hasonlóan okoskodik, rövidesen szinte mindenki a középső sávban találja magát (a szélső sávban legfeljebb a Velorexek maradnak, vagy a kezdő vezetők, akik nem találják még a kettes fokozatot, netán eladó telket keresnek az út mentén) – és ennek a sávnak a haladási sebességét a telítettség miatt a leglassúbb résztvevő tempója határozza meg. Nyilvánvaló, hogy a középső sáv szűkös lesz a lassúnál kicsit gyorsabban és az egészen gyorsan haladók számára, ezért ugyanez lejátszódik még egyszer, azaz a belső sáv is hézagmentesen megtelik – és ott is a leglassúbb jármű diktálja a tempót. Így fordulhat elő, hogy a belső sávban olykor lassúbb a menet, mint a külsőben, például azért, mert onnan a megelőzöttek időközben letérnek a pályáról, és a később felhajtók akadálytalanul tudnak ugyanott előrejutni. 
A végeredményt tekintve azonban valóban teljes a káosz: minden sávban szigorúan monoton csökken a sebesség, egy esetleges koccanásnál pedig nincs mód kikerülni a sort.

Látható tehát, hogy bár a maga vonatkoztatási rendszerén belül a fenti úrvezető logikusan döntött, mivel azonban mindenki ezt a(z önmagában helyes) gondolatmenetet követte,  a döntések összege negatív eredményt hozott. Ebben a helyzetben a szabályszegés válik normálissá, ha tehát valaki megpróbálna szabályosan közlekedni (azaz a külső sávban autózva előzésre használni a két előzősávot), az egyrészt diszkvalifikálná magát az országúton lévők közösségében, másrészt (illogikus, kiszámíthatatlan magatartása miatt) balesetveszélynek tenné ki magát és másokat.

A kísérleti pszichológia bizonyos konstruált helyzetekben képes hasonló furcsaságot előállítani: ez a transzlogikának nevezett jelenség. Ha egy módosult tudatállapotban (hipnózisban) lévő személyt olyan helyzet elé állítanak, amelyben szembesülnie kellene az adott helyzetben általa képzelt és a valóságban létező dolgok ellentmondásaival, a kísérleti alanyok (a helyzethez mérten) meglepő világossággal oldják fel azt. Nem olyasfajta módon, mint ahogyan azt tiszta tudatállapottal tennénk (azaz beismerve, hogy a két egymásnak ellentmondó jelenség vagy entitás közül az egyik nem létezhet), hanem azzal, hogy bizonyos – zavaró - részletek nagyvonalú kezelésével, az elhanyagolás gesztusával megteremtik az átjárást a két vonatkoztatási rendszer (a két tudatállapot és az abból következő ismeretelméleti összeférhetetlenségek) között.

Egy csipetnyi sóval ugyan, de ugyanez zajlik le az úrvezetők lelkében is – már ha tekinthetjük a hasonlat kedvéért a lóerők feletti uralom élményét módosult tudatállapotnak. 
Az úton levők közül ugyanis mindenki tudja (vagy legalábbis: egyszerű szillogizmussal kikövetkeztethetné), hogy az egyénileg üdvözítő megoldás nagy tömegben alkalmazva zűrzavart és minden résztvevő számára kárt okoz. 
Mivel azonban a cselekvés indítéka kettős – egymásnak egyébként ellentmondó, de egymástól függetlenül igaznak vélt - előfeltételen nyugszik (1. helyzetem feljogosít, hogy kivételnek tekintsem magam a szabályok alól  vs.  2. mindenki megszegi a szabályt), ezért az eredetileg szabálynak tekintett feltétel negatív előjelű lesz. 


A résztvevők azonban nem reflektálják ezt az eredeti ellentmondást: ezért amikor ez az állapot beáll (azaz kialakul a fent leírt közlekedőedény-állapot), a résztvevők meglehetős értetlenséggel viseltetnek a helyzet iránt. A feloldás az előbbiekből következik: a lomhább észjárásúak beletörődnek sorsukba, míg a virgoncabbak a szabályt negatívan alkalmazva jobbról előzni kezdenek.

Ha ismerős valahonnan ez az észjárás, az nem a véletlen műve: mi magyarok épp így állunk az adók befizetésével, közpénzek elosztásával, a szelektív szemétgyűjtéssel, a templomi persellyel, az ingyenes orvosi ellátással és a pékség elé hajnalban kitett frissen sült kiflikkel is. 
Egyszer majd egy híres magyar tán majd meg is fogalmazza: magyarnak lenni – hja, kérem, az egy módosult tudatállapot…

(Esszé-dolgozat Mérő László számára, Kommunikáció PhD, PTE)

Sparhelt a szalonban

Egy lakásétterem

Különös szokás kezd divatozni pár éve a honi társas evészetben: feltünedeztek lakáséttermek Budapesten is. Az úri passzió Amerikából indult, és rövid párizsi megálló után kelet felé halad. (Nem egészen azonos a világ kevésbé szerencsés felén -például Kubában- elterjedt megélhetési főzéssel, ahol a magánházaknál kaphatunk olcsó ételt.)

A vendéglátók általában maguk is civilek - ha már fizetett szakember főzi a menüt, akkor inkább egy lakás hangulatúnak álcázott étteremben vagyunk. Nem lakásétterem az sem, ha mi magunk hívunk otthonunkba szakácsot, hogy vendégeinkkel cseveghessünk, míg a vacsorát tálalják.

M. például eredetileg matematikus, aki szeret is és tud is főzni, vagyis lehetne akár séf is, de a lényeg épp az, hogy nem séf. Konyhapultja és főzőszigete csak annyiban különbözik egy komolyabb lakás komolyabb konyhájától, hogy sokkal több fűszere van az átlagosnál és némelyik sokkal nagyobb kiszerelésben. Nincs gőzpárolója és sous vide berendezése, van viszont mindenféle öntöttvas lábosa és zománcozott újkrumpli-pucoló edénye az ötvenes évekből. M. tehát nem vegyészkedik, mint a „csúcsgasztronómia“ élményét ígérő éttermek. Fűszerez inkább, mindenféle, általunk részint ismerősnek gondolt, részint nagyon is ismeretlen ízekkel bátorkodik. Bizonyos értelemben házikosztot ad - abban az értelemben, mintha a világzenét népzenének neveznénk.

A szerviz kissé lakodalmas jellegű, mintha a sógorok dobták volna össze a családi konyhanemű náluk maradt részéből. Nincs két egyforma kanál és tányér, a poharak választásánál se volt ideges finomkodás és persze nincs origami darumadár hajtogatva a papírszalvétából. Kicsit tényleg olyan, mintha agglegény barátunkhoz mennénk vacsorázni. Körülbelül tudjuk, mire számíthatunk, lesz benne szív és lélek - és a vendéglátó is tudja, hogy nem fogjuk visszaküldeni a levest, ha kicsit langyos, ha sós, ha nem ízlik. Az egy másik viszony, a leveshez is meg a helyhez is.

Persze, a lényeg nem is a leves.

A lényeg a társaság.

A lakáséttermek nagy találmánya a társadalmi nyilvánosság új, eddig nem létező terének megnyitása. Nem minden előkép nélkül, sőt, nagyon is sok hagyomány örököseként.

Egyfelől, talapzatnak itt van a polgári intimitás helye: a szalon. Akkor vált fontos térré, amikor az európai (elsősorban a francia) polgárság politikai hatalommal még nem, de anyagiak fölött annál inkább rendelkezett. Ami ennél is fontosabb: volt mondanivalója a közös ügyekről, volt még ideje és volt már pénze művészeti mecenatúrára, volt valamelyes iskolázottsága, amit a nyilvános okoskodás (mondja Habermas) szolgálatába állított.

A szalon tehát exkluzív, akár csak későbbi változata, a klub és a kaszinó. A belépőt a kapcsolati tőkéből lehetett megváltani, a falakon belül egy szűk körű nyilvánosság létezett.

Az előképek között ott van a kávéház is, ami már valóban nyilvános, de közönsége válogatott, és nem elsősorban az anyagi, sokkal inkább a szellemi egzisztencia szortírozza. „Ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt belakott nyilvános tér“, ahogy Hammer Ferenc fogalmaz.

Előképnek tekinthetjük a szabadkőműves hagyományt is: mivel a lakáséttermekbe a fraternitás (ma: network) által lehet bejutni. Tisztázatlan jogi státusa miatt sokszor konspirációs jelleggel szerveződnek az esték, közösségi oldalak zárt csoportjain vagy email-listákon.

És eszünkbe jutnak persze a hajdani házibulik is. Ismerősökkel, és gyakran ismeretlenekkel, akik ilyenkor felbukkantak privát életünk színtereiben, gyakran zavarba ejtő otthonosságot mutatva. A kilencvenes évek előtt a magánélet terei tágították a (politikai) nyilvánosság szabadság-korlátait. Egy időben a nyilvánosságban elvárt szigorú viselkedési normák miatt, meg a „vendéglátóhelyek“ elvi alapon szabályozott nyitvatartása miatt, a cenzúrázatlan beszéd egyetlen igazi lehetséges tere egybeesett a magánélet tereivel. (Meg is szűntek, mert az élet azóta visszatért a nyilvános helyekbe, és a magánéletet beástuk a sáncok mögé.)

A lakásétterem nem szalon, mert a kapcsolati tőke bár szükséges, de nem elégséges feltétel a bejutáshoz. A vacsora költségeihez hozzá kell járulni, közvetlenül és nem viszonzással. Bejutni ismeretség által lehet, és mivel papírforma szerint nincs ilyen szolgáltatás, van hát benne némi sub rosa-ízű kaland. Legfeljebb 10-20 fő fér el az asztaloknál, vagyis nem több, mint egy népesebb család valamely téli vallási ünnepen.

Az izgalom persze azután kezdődik, miután a helyeket elfoglalták.

Érkezik némi pálinka, a házigazda merőkanala a fazékba, az asztaltársaságok meg a társalgásba merülnek.

Ellentétben a kávéházi léttel, a szalonok világával, a klubok és kaszinók, fraternitások világával, itt nincs kialakult etikett. Az előbbiek lényegéhez tartozik az ismerősség, az idegenben is otthonos kiszámíthatóság.

A lakásétteremben, akárcsak a társadalmi érintkezés valamennyi szokatlan, vagy épp csak új formájában, az érintettek alakítják a szabályokat. Azt mondják, a civilizált ember arról ismerszik meg, hogy képes méltósággal viselkedni bármilyen helyzetben. Volt is alkalma ezt gyakorolni a történelem folyamán.

A kérdés itt kissé profánabb módon merül fel: ha étteremben vagyunk, akkor ugyebár nem kell bemutatkoznunk a jelenlévők ismeretlen felének (mert mondanunk sem kell, jó eséllyel látunk ismerősöket is a társaságban, elvégre falubeliek vagyunk mind).

Ha viszont lakásban (mi több, klasszikus nagypolgári lakásban, mint jelen esetben), mint egy családi eseményen, akkor természetesen ez a helyes gesztus.

Aztán érdekes az is, hogyan indul és szélesül a diszkurzus. Az együtt érkezők vajon egymás között maradnak-e, vagy felbomlanak a párok, csoportok? Szóba elegyedünk-e a köret maradéka felett az asztal túlvégén ülő hallgatag úrral? Kiderül-e kinek-kinek a foglalkozása, politikai gusztusa, passziója, olvasmányai avagy irományai?

A lakásétterem kétségkívül legnagyobb kalandja a társalgás maximáinak érvényesülése. Pontosabban: feltűnő érvényesülése.

Elszoktunk attól (vagy sosem is tapasztaltuk), hogy valójában mit jelent „fehér asztalnál beszélgetni“. Másképp, mint egy üzleti ebéden (ahol mindenki vár valamit az eseménytől vagy a másiktól, ahol a leves is csak köret), másképp, mint egy családi uzsonnán (ahol azért vagyunk együtt, mert ez a közös történetünk), vagy egy romantikus vacsorán (ahová hallgatni, nem pedig beszélgetni megyünk).

És másképp, mint egy zajos étteremben, ahol a háttérben szól a rádió (jó esetben is valamilyen zene), a pincérek sertepertélnek (vagy éppen ellenkezőleg), ahol mások már távoznak a mi előételünk közepette, és berontanak az ajtón a desszertünknél.

Ízlelgetjük ezt a különös fajta együttletet, mint a házigazda különös Pinot Noir borát.
Nem mondom, hogy sose ittam jobbat, de itt és most valahogy kifejezetten ízlik nekem.

Csokoládé a Katonában

(A hős és a csokoládékatona - Katona József Színház)

Nehéz nem észrevenni a tendenciát: egyre gyakrabban fordul elő, hogy egy színházi előadás közben egyszer csak váratlanul a színészek előkapnak valamilyen hangszert, és fújni, ütni, pengetni, satöbbi kezdik. 

Ha jól látom, felnőtt egy ilyen színészgeneráció.

Mostanában láttam ilyet a Nemzeti Színházban (Jó estét nyár, jó estét szerelem), meg a Szikrában is (Chicago – Hoppart Társulat).

Az ember először gyanakszik (biztos nem is ő maga játszik!), de aztán hamar belátja, hogy de bizony. Akkor egy kicsit feszengünk persze, mert a zene hm... nyilván nem annyira jó, mint igazából lehetne, elvégre nem zenész zenél (ahogy az étterembe se azért megyünk, hogy a ott kasszírnő főzze nekünk a vacsorát – még ha az ura szerint isteni is a rakottkrumplija - lásd még: "ma este az Operaház színpadán Stoll Gizike gépel").

Kicsit sűrű lesz a levegő, mindenki várja, mi sül ki ebből. 

Mint a zeneiskola diákjanak évzáró koncertjén. Persze ott is mindig van remény, hogy egyszer csak valaki kezében váratlanul megszólal a hangszer...

Az első ütemtévesztésnél még megrándulunk, a másodiknál már lopva a mellettünk ülőre lesünk.

De ekkorra már nagyjából el is dől, hová álltunk a dilemmában: akkor ez most tetszeni fog, és elnézünk minden sutaságot, avagy tőlünk belefújhatja az összes színészi tehetségét a trombitájába a főhős, csak annál rosszabb neki, miért nem maradt a kaptafánál.

A két előadás a Nemzetiben és a Szikrában bevallom, nem győzött meg, és még csak nem is azért, mert ne lettek volna „fair enough“ zenészek a szereplők. (Talán épp az hiányzott, hogy legyen miért drukkolni. Műkedvelő zenésznek profik, profinak meg amatőrök.)

A Katona-előadás sokkal nehezebben indul, a nézőtér tele gyerekkel (nyilván a Csokoládékatona olyasféle hívószó, mint a Diótörő), a nyitókép pedig Boban Markovic-parafrázis. 

Zajosnak zajos, de táncolni nem akarnék annyira kérlelhetetlenül.

Aztán ... valahogy kisül, hogy a zenebona is csak egy vicc, a ének-duettekhez hasonló „keresetlenséggel“ kerülnek állványos mikrofonok a színpadra (csak kicsit lógnak ki a jelenetből), az énekhangok is mintha jobbak lennének a Funny Girl-ben.... de működik a Szórakoztatás, feledünk, feledkezünk, örülünk.

MGP azt írja a kritikájában: „mértéktartó, arányokat betartó ripacséria“, és igen, valószínűleg az igazán nagyok mernek csak ilyen könnyű szívvel súlytalanok lenni.

Én azzal mégis jövök haza (megint), hogy igen, láttam Haumannt - színpadon.

Valamiért azt gondolom, eljön majd az az idő, amikor nem az évek számában mérjük a korunkat, hanem abban, hogy mi még láttuk Majort, Mensárost, Törőcsiket, Garast és igen, Haumannt színpadon.

Kicsit maradj még, pillanat.

Még nem akarok a múlt hírnöke lenni.

A konzultáns hallgatása

(A király beszéde. Rendezte: Tom Hooper)

Végre egy jó kis tanácsadós mozi. Voltaképp minden benne van, amit a szakma legjobbjairól elmondhatunk – vagy akinek klinsként volt hozzájuk szerencséje, megtapasztalhatott.

Mi, akik a másik oldalon, akarom mondani: szerepben vagyunk otthon, elismeréssel figyeljük a fickót, a gyarmatról érkezett „nemangol“ ausztrált, Lionel Logue konzultánst. Már az elején világos, hogy a yorki herceg nem lesz egyszerű eset, meg persze a konzultáns se. 

Voltaképp a fordulatok se annyira meglepőek. Elutasítás, nekirugaszkodás, elkeseredés, aztán talpraállás, majd újból elkeseredés, utolsó nekifutás – bármilyen lenne a forgatókönyv, a két kiváló színész úgyis mindent vinne. 

Nem is ez az volt nekem izgalmas.

Hanem a reminiszcenciák.

Aki állt már szemközt nyilvános beszéde közben egy másik emberrel, az ő emberével, aki a vásárra vitte épp a bőrét - akinek sikere személyes ügy volt számára, akinek ismerte vívódásait és dilemmáit, akinek talán szavakat is kölcsönzött, vagy legalábbis bábáskodott gondolatok születésénél – az tudja, hogy néha egy pillantás, egy erős tekintet többet ér sok okoskodásnál.

Nehéz megmondani, mi a szakmája az ilyennek, mint mi vagyunk. Van persze bárcánk általában sokféle, lehet mutatós referenciákat is hozni, tanulmányokat meg tapasztalatokat, módszertani nesszeszerből előhúzni ezt-azt. 

De ha tétre megy a játék, ezek nem sokat érnek, előbb-utóbb intuícióból kell dolgozni. 

Ezt csinálta – a film szerint - Logue is: na jó, az egészhez kellett egy magabiztos, rutinos alapállás, mert ha épp csak szerelni kell, abban is a legjobbnak kell lenni. De az ilyenek számára az igazi munka akkor kezdődik, amikor mindenki más befejezné. Akkor néha a lapokat is újraosztják.

Jó film A király beszéde, és a legjobb benne talán az, ahogyan a nézők nézik. 

Én a Toldiban láttam (nálam már ez egzotikus kirándulásnak számít a Művészből, és kicsit aggódtam is, miféle ismeretlen népekkel sorsol majd össze a jegypénztáros szeszélye), és a közepe táján kezdtem felfigyelni arra, milyen furcsán van együtt a közönség.

Pont mint a színházban.

Egy moziban mindenfélét művelnek az emberek az előadás alatt, esznek, isznak, beszélgetnek, kényelmesen vannak, szeretnek, egymás hajában turkálnak, nevelgetik egymást ismeretlenül – vagyis úgy általában, teljesen fegyelmezetlen befogadók. Összevissza nevetgélnek, sokszor nem is ugyanannál a poénnál, máskor köhécselnek a dráma alatt, szóval, valahogy nincs olyan szoros jelenidejűség. Mintha a műfaj repetitív jellege valahogy tét nélkülivé tenné az egészet, sosincs az a nagy lélegzetvisszafojtás, sosincs az az együttsóhajtás, az a megkönnyebbült, végighullámzó kuncogás. 

No de itt volt. 

Mondom, pont, mint a színházban. 

Egy darabig eltartott, míg rájöttem, mi olyan fura.

Hát ez.

Még nem tudom, mitől működött, a színészek miatt, vagy a rendezés miatt, vagy csak a Toldiba vetődött emigráns Művész-közönség miatt, de majd egyszer rájövök, és leírom. 

Ha még ez fontos lesz akkor.

Álomidő

A varázstalanított felnőtt karácsonyban az lehet az egyetlen vigasz, ha kalandos az ajándék. Míg gyerekkorunkban (szerencsés esetben) szüleink lázasan azt találgatták, minek örülne ez a gyerek, a felnőttek igazából maguknak választanak ajándékot, csak azt végül fegyelmezetten oda kell adniuk másnak.

De lehet ezt a jó oldaláról is nézni: minden ilyesfajta ajándékkal feltárulhat egy világ – nem biztos, hogy az, ahová magunk igyekszünk, de ki tudja, talán érdekesebb is annál. (Igen, én szeretnék egy szamovárt. Lehet, hogy veszek is valakinek ajándékba egyszer.)

Ilyen ajándék volt ez a színházi este is. Nem nyúltam volna biztos kézzel ehhez az előadáshoz az online jegyvásárláskor, de mivel ölünkbe pottyant, felöltöztünk szépen és néztünk az esemény elébe.

És jól tettük.

Őszinte öröm, teljes professzionalizmus, vicces és meglepő egybecsengések, asszociációk.

Tényleg bele lehet feledkezni.

Tényleg nem úgy jössz ki, ahogyan bementél.

Dunának, Oltnak egy a hangja – és valóban, elindul a zene meg a tánc, és a táncházakból is jól ismert tititá-s ugrósból, egyszer csak balkáni szinkópa lesz, aztán valahogy már inkább Ázsia szegélyén érezzük magunkat (most utánanéztem, a hanti, mansi zene is benne van), kicsit még beljebb is, a szerájokon belül, aztán valahogy a kólón keresztül visszatekeredünk az ugrósig megint.

Kavarognak azért közben a gondolataim, mint a lányok szoknyája.

Eszembe jut, amikor Égerházi Laci faragott nekünk egy csodaszarvast. Ajándékba rendeltük meg tőle egy kedves emberünknek, nem is mondtuk meg, mi legyen (nem azért, mert mindenáron annyira óvtuk volna a művészi szabadságát, inkább azért, mert igencsak tanácstalanok voltunk az ajándék várományosának ízlését illetően). Akkor Laci faragott egy csodaszarvast, és bele ezüsttel-arannyal egy Jin Jangot festett. Elő is kotort valahonnan a fészer mélyéből (ő is táncházas fajta ember amúgy, de legalábbis mulatós) egy könyvet, amiben egy ősi ábrázolás fotóját találta. Tényleg, ott volt a csodaszarvas, benne a Jin Jang, nehéz lett volna tagadni.

Az én korlátaimról szól persze, hogy azt gondoltam, az Állami Népi Együttes majd néptáncolni fog, és hogy a néptánc kizárólag és szükségképpen rétegműfaj (és a sajnos ebből a rétegből valahogy kimaradtam), el is szégyelltem magam, hogy így eljárt felettem az idő.

Az is csak az én bajom, hogy nemigen hiszek az újragondolásokban, a parafrázisokban és az értelmezésekben. Ritkán sikerül jól.

No, hát ez most elég jól sikerült.

Közben izzadnak a legények, van köztük köpcös, pocakos, langaléta, kissé pasztózus is – az a tiszteletreméltó fajta mind, akikről civilben is felismered, hogy táncházba jár a hétvégén, mert a félcipőben is úgy tud lépni, mint a nyikorgós csizmában. A nők meg úgy ringatják a csípőjüket, hogy egyből látszik: nem a kifutóról szalajtották őket.

Én írigylem ezeket az embereket, mert van egy életük, hiteles, kompakt, és elégedettnek tűnő. Kis szerencsével nem egy városi lakásba beszorulva - és ha nem is pulival és komondorral, de legalább egy keverék kutyával az udvarban, kis zöldségágyással, fészerrel, sáros biciklikkel.

Itt a színpadon tűnt csak föl, mi is olyan erős a néptáncban, miért van az, hogy akár szeretjük, akár nem, nem lehet egészen kívül maradni.

Az, hogy itt a nők nők – és a férfiak férfiak.

Ott van a szemükben, a diadalmas nevetésükben, hogy ők ezt szeretik. Ezt a pillantást, ahogy a másik ott rájuk néz. Mert az ott nem egy kolléga a tánckarból, hanem egy leány avagy legény.

Ez a produkció, a néptánc nem valamilyen akar lenni, hanem ez valamilyen. 
Ők ott táncolnak, közben ennek ők örülnek, mi meg nézzük – a táncot és az örömet, mert ez a kettő együtt a műsor. 
Kicsit bizarr, ha úgy vesszük, de tényleg jó mulatság.

Már majdnem olyan jó, mint ha magunk is táncolnánk.


(MÜPA, Állami Népi Együttes)