Misi Mókus az örökké termő szigeten, avagy a boldogság képlete

Úgy alakult, hogy harminc évenként egy darab ideig zongorázni tanulok és filozófiát olvasok. 

Első alkalommal mindkét foglalatosság épp tíz évig tartott. Most az előbbit Erzsikével, aki szigorú és szenvedélyes, utóbbit pedig a Magyar Fenomenológiai Egyesület (filozófusnak) fiatal tudósaival gyakorlom – még nem tudni, milyen kitartással.

Úgy tűnik, nem haszontalan ciklikusan visszatérni korábbi kedvteléseinkhez. Tanulságos és mulattató is egyben: rácsodálkozom, milyen nehéz is ez, és más szempontból meg is lep könnyűségével. Másodszorra mindkettő inkább gyönyörködtet, súlya nem lehúz, hanem felemel.

Talán azért is, mert se zongorista, se filozófus bizonyosan nem leszek már – tét nélkül nyilván nagyobb az élvezet.

A filozófiai beszélgetés legutóbbi témája az öröm és szomorúság, közelebbről a  boldogság volt.

Arisztotelészt és Spinozát próbáltuk értelmezni. Előbbi, a filozófia egyik fő paradigmájaként egy későbbi megfogalmazás szerint a minél nagyobb és minél többeknek kijutó boldogság elérését tartotta kívánatosnak, szemben a sztoikus gondolattal, amelynek követői szerint a legtöbb, amit tehetünk boldogságunk érdekében, ha kerüljük a szenvedést.

A két hagyomány látszólag ellentmond egymásnak, ma úgy mondanánk, az egyik örömkereső, a másik fájdalomkerülő.

Míg hallgattam az asztaltársaságot, eszembe jutott Misi mókus példázata. 

Gyerekkorom kedvenc diafilmje volt, ma is kívülről tudom minden sorát. (Bár akkor még bizonyára nem voltam tudatában annak, hogy egy analitikus számára milyen sokatmondó tény volna ez személyiségemről.)

Misi Mókus, elunván a kispolgári reménytelenséget, a téli eleség feszt gyűjtögetését, egyről kettőre haladhatatlanságot, kalandos úton elindul legendabeli rokonaihoz, az Örökké Termő Szigetre. Habár a sziget csudálatosképp valóban létezik, Misi rövid úton ráébred, hogy a szüntelenül habzsoló mókusrokonok sorsa cseppet sem irigylésre méltó: amikor az örökké termő fa alatt megjelenik az éhes sakál, kövér társai nem tudnak elfutni előle.

Mondhatjuk tehát, hogy a jóllakottak boldogságukért az életükkel fizetnek. (Másfelől, ugyebár, ez „az életen át tartó boldogság“ biztos receptje is: ahol a boldogság végét ér, ott az élet is véget ér és viszont – ez legalább tiszta ügy.)

Misi viszont kereket old, és rövidesen túljár mindenki eszén, aki nála nagyobb vagy erősebb. A szigetről végül egy orákulum segíti kijutni: egy bölcs, aki tán filozófus, tán jógi, tán auraterapeuta, tán csakrasebész - már nem emlékszem.

A történet végét mindig kicsit csalódottan vettem tudomásul: annyi kaland és megpróbáltatás után Misi Conqistador Mókus tékozló fiúként bűnbánóan megtér a tisztes mókuspolgári létbe családjához.

A mese tanulsága szerencsére egyetlen diakockára korlátozódik, így aztán emlékként a szinopszis úgy maradt meg bennem, hogy igazolja néhai Ancsel Éva professzorom tételét: a tragédia voltaképp optimista műfaj, hiszen tanúsítja, hogy voltak, akik az elképzelhetetlennel próbálkoztak. (Talán a mesefilmkészítők nem erre az értelmezésre gondoltak, de ez már az ő üzleti kockázatuk.)

Hanem, vissza a filozófusokhoz: ha Misi Mókus példázata egyetlen történetben igazolja az amúgy teoretikusan homlokegyenest ellenkező örömkereső és fájdalomkerülő boldogság-definíciókat (amennyiben a mese első, kalandos felében ugyebár hozam-maximalizálásra, a hazakotródás motívuma során pedig veszteség-minimalizálásra törekszik),  akkor voltaképp azt is mondhatjuk, hogy a boldogság mindkét esetben egy viszonyt fejez ki. 

Egészen pontosan a fennálló és az ideális állapot közti viszonyt: a hedonisták/utilitariánusok szemszögéből a lehető legnagyobb boldogság viszonyul a jelenlegi boldogsághoz, a sztoikusok/freudisták szerint a jelenlegi fájdalomérzetünket a lehető legcsekélyebb fájdalomhoz mérjük. 

A képlet tehát egy törtszám alakjában is elgondolható, amelynek nevezőjében az ideális állapot van, számlálója pedig a jelenlegi állapotot méri. (A sztoikus paradigma szerint persze ennek a  reciproka érvényes, de ne kicsinyeskedjünk.) 

Nyilvánvaló, hogy amennyiben az így képzett tört értéke nagyobb vagy egyenlő, mint egy, akkor boldog állapotról beszélünk.

Látványpékségemben sült teóriám a társaságban meglepő tetszést aratott.

Kár, hogy Misi Mókus, aki az arca lehetne a megváltás-iparágat forradalmasító elméletemnek,  azóta börtönben ül, mert jogtalanul igényelte vissza az áfát az általa előállított mogyoróhéj-biodízel után. 

(Ő már tudta, hogy nem boldogságot, hanem pénzt kell keresni. Azt viszont nem tudta, hogy nem a fájdalmat kell kerülni, hanem az adóhivatalt.) 

Mert nyilván ez lenne a mese-remake befejezése -  már ha időközben sajnálatos módon nem ment volna ki a divatból a diafilm.

Haumann tekintete

Szókratész védőbeszéde

Haumann Péter előadása

Katona József Színház, Sufni

Nemrég azt írtam, örülök a kornak, hogy láthatom még színpadon Haumannt. Most, hogy sodródtunk a szűk átjárón a Sufni bejárata felé, a jegyszedő mellett ott állt szerényen ő maga, mintha számba akarná venni az érkezőket. Azt gondoltam, legszívesebben megérinteném, megsimítanám a zakóját. Persze olyan kis ostobácska gondolatnak tűnt ez, és mégis, talán kellett volna.

Azzal kárpótoltam magam azzal, hogy magamnak beszéltettem.

Mivel részben ez a szakmám, hivatásos szemkontaktőr és rezonőr vagyok, ha akarom, bármely előadó figyelmét magamra tudom vonni. Nem tudom, tulajdonképp mit látnak a tekintetemben, de az biztos, tudok úgy figyelni, hogy szeressenek nekem beszélni. Egy nagy színész persze attól nagy, hogy mindegy egyes néző azt érzi, egyenesen hozzá beszélnek a színpadról... de az más, amikor nyilvánvalóan vissza-visszatér ugyanoda a tekintet. Mintha pihenni járna oda.

Én is a szemét kerestem - nem volt könnyű, mert a gesztusok elragadják a figyelmet, pontos, beszélő, történeteket mesélő gesztusok, amilyeneket csak a nagy öregek tudnak. Szóval, a szeme... komoly volt, olyan igazi. Kétségbeesett, talán. A szerep mélységénél is mélyebben lakó szenvedély, szigorúság, szomorúság, látnoki tűz. 

Olyan ember szeme, akit kívül, túl, felül van, nem akar semmit a világtól, mert többet tud róla, mint amennyit tudni érdemes. 

Olyan ember szava, aki minden szót úgy mond ki, hogy az lehetne az utolsó is. Semmi pátosz, csak szikár bizonyosság.

Amikor befejezi, még sokáig nem pattan el a buburék, akkor sem, amikor visszaváltozik esendő kis öregemberré, aki úgy örül a tapsnak, meghatottan, rácsodálkozva és zavarban, mégis mohón, mint egy versmondó kisgyerek.

Részesülni jöttünk ide, és ez történt, megtörtént.

Hogy elmondhassuk: még láttam színpadon Haumannt.

Még sokszor volna jó.

Ennyi

Spiró György: Koccanás
Katona József Színház

Kétségbeejtően hiteles. Nincs is mit mondani róla.
Tényleg: ennyi itt az élet. Belefér két felvonásba.

Sajnálom.

Similis simile gaudet....

(Hasonló a hasonlónak örül.)

A filozófus – Katona József Színház

Torz fintor, hogy a magyar nyelv a simlis szóval emlékezik meg a latin eredetiről. 

Sim(i)lis nemzet vagyunk – azaz hasonló a hasonlónak örül, nem áll szóba a másfélével, erre jó oka van, és nem is rejti azt véka alá.

Erről szól a 18. századi magyar színmű is, könnyed mulattatás, amit most Gothár Péter elővett, megmutatni, mi fán terem az   (újra-)értelmezés. Nincs is ezzel baj, bár a darab maga persze kicsit unalmas, de a színházi munka minden részlete kitűnő, és néha nem árt magunkba szívni a szöveggel egy kis történelmi ájert.

A színmű eredetileg a tanulatlan, „parlagi“ magyar nemességet ostorozta volna, de ezt csak a lexikonból olvastam ki utóbb. A nekem szóló üzenet inkább az volt belőle: nem kell mindig ez a párbeszéd-mantra, tolerancia-kényszerképzet, a dolgokon néha egyszerűbben is túlléphetünk.

Van ugyebár itt egy filozófus, akivel senki se boldogul: se úr, se szolga nem ért szót vele. Az egyik túl egyszerű, a másik feleslegesen bonyolult neki, mindenkinek csupa kudarc vele társalogni. Fel is hagynak a próbálkozással, minek szomorítanák magukat, keresnek inkább neki egy magafajta lehetetlen alakot, egy nőt persze, Happy Valentine, összeboronálják őket, aztán haladjunk tovább isten hírével.

Nehéz nem gondolnom arra, hogy a korszerűtlen darabban ezt láthatta meg a rendező is. Így élünk mi itt évszázadok óta, bezárva, a bedeszkázott ablakon néha lengedez a függöny, de nem jön be friss levegő, csak a port kavarja még az új időknek új szele is.

Mit tudnak a filozófusok a világról? És mit tud a világ a filozófusokról? Mit kezdünk azokkal, akiket drága pénzen azért taníttatunk, hogy bölcsességükkel jobbá tegyék az életünket?

Nos, főleg elkerüljük őket.

A hasonlóknak örülünk, nekik nem - mert ők mások.

Tudásukat nem saját lehetőségeink kiterjesztésének érezzük, hanem kicsinységünk bizonyítékának, és lássuk be, jó okkal. A dölyfös távolságtartás egyik oldaltól sem idegen, mindkettő a jó életet és a szabadságot írígyli a másiktól. Az egyik a gondolkodás szabadságát élvezi, a másik a gondolatok alóli felszabadulás könnyűségét.

Nagyon régi a gondolat, hogy vajon nem volna-e helyesebb, ha világunk irányítását a legbölcsebbekre, vagyis a filozófusokra bíznánk. Ezt a megoldást persze elsősorban mindig a filozófusok forszírozták, nem túl sok sikerrel.

Ma a világ bonyolultabb tán valamivel, mint Platon korában, nem is próbálkozik komoly ember olyan művel, amelynek „Az állam“ címet merné adni. (Ez már hübrisz volna, ahogy a filozófusok mondanák.) A filozófusok a maguk hasznára, örömére és bánatára bölcselkednek, egymást közt vannak, mint a színműbéli Párménió és Szidalisz.

Azért vannak persze kivételek.

Egyd Gstättner osztrák filozófus (amúgy szintén drámaíró, íróember) például olyan filozófus, aki egészen közel került a kormányzáshoz. Taxisként dolgozott, és írásaiból ítélve nyilvánvalóan foglalkoztatta a jó kormányzás filozófiai megalapozása.

“Az ötödik sebességbe kapcsolva föllelhetetlenek, érinthetetlenek és életfilozófiailag sebezhetetlenek vagyunk.”

Gstättner példája talán nem is egyedi.

Biztos vagyok benne, hogy néha, talán véletlenül a filozófusok (akik magyarázzák a világot) és a kormányzók (akik a világot megváltoztatják) mégis szóba elegyednek egymással. 

Gondolom, ilyenkor kölcsönösen meglepődnek: nos, milyen jól elbeszélgettünk – és mennek tovább, isten hírével.

Karácsonyi bili

Láttam egy érdekes rögtönző-színházat az ünnep előtt, a Momentán társulat előadásában. 

A témát, amelyet a közönség cetlikre írott kérdéseiből dolgoztak fel, így hirdették: 

„Miért éppen karácsonykor borul ki a bili“? 

A nézői ötletekből meglepően sok volt, és mind ismerősnek tűnt.  (Milyen és mekkora fát vegyünk? Ki viszi haza és ki fogja belefaragni a talpba? Ki díszítse fel és mivel? Mi legyen a vacsora? Ki főz és mikor? Hol karácsonyozzunk és kivel? Milyen sorrendben látogassuk meg a család többi tagját? Mit vegyünk ajándékba és mennyiért? Ki veszi meg és ki csomagolja be? Nem szokványos, de létező kérdés, hogy mi legyen az elvált - akár többszörösen elvált - szülők régi és új családjainak közös ünneplésével, az egyedül élő távoli rokonok vagy szomszédok köszöntésével, és így tovább).

Ott volt a színpadon F. Várkonyi Zsuzsa, pszichológus, aki figyelte a játékot, a nézőket és önmagát, és néha hangosan gondolkodott. Néha szavakba öntötte a felismeréseinket, néha meg csak mosolygott és bólogatott.

Ügyes és vicces volt az előadás - én kevesebbet nevettem, többet töprengtem. Magamat láttam persze én is a színpadon, kikacaghattam volna, de inkább megsajnáltam.

De tényleg, mi történik velünk karácsonykor?

Akármilyen jó is volt az este, a címbeli kérdést bontatlanul hazavittem.

Néhány nappal később, az ünnep idején, észrevettem, hogy figyelem magam. Nem tudatosan, de persze nem is ok nélkül. Kerestem a választ. Pár töredéket megtaláltam, olyanokat, mint ezek itt, alább.

Azt hiszem, karácsonykor túl nagy a tét.

Túl sok mindennek kellene együtt lennie, ami a hétköznapokon megúszható, elszabotálható, megmagyarázható, pénzzel kiváltható, elhalasztható, átléphető.

Mert sietünk, mert ő siet, mert fáradtak vagyunk, mert nem most, nem itt, mert nem vele, mert dugó volt, mert influenzás lettem, mert Annuska kiöntötte a napraforgóolajat (ráadásul épp a villamossíneken).

Mindig van mentség.

Karácsonykor viszont nincs másik esély.

Itt és most kell nagyon jól csinálni, itt és most kell fontosnak éreznünk magunkat, és azt éreztetnünk másokkal, hogy ők fontosak.

Nincs főpróba, csak előadás.

Teljes tánckar és zenekar, szcenika és jelmez-díszlet.

Talán ezért nem megy jól.

Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy minden emberi minőségünket egyetlen eseményben méressük meg. Legtöbbünk kajla és tökéletlen, a kapcsolataiban halogató és renyhe, és mert mindig annyi mindent kell néznünk, egymást látni már lusták vagyunk, hiszen ott a telefon, ráadásul beszélgetni lehet fészbukozás közben is.

Nem tudjuk, hogy kell szeretni, pontosabban, hogyan kell jól szeretni – és hagyni, hogy szeressenek, úgy, ahogy nekünk jó. Persze, hogy mindenki erre vágyik, és persze, hogy nagy tabu ezt bevallani. A gyerekeknek szokott sikerülni, nekik könnyű, mert az ő rossz mondataik még kipotyognak, mint a tejfogak, nem szuvasodnak tovább.

Nem tudjuk, hogyan kell együtt lenni meghitten, félünk a csendtől, a nem-történéstől. Ha senki sem, beszél, akkor baj van, a csend kínos, a csend süket, a hallgatás nem sokatmondó, hanem árulkodó. Ha nincs zaj-szmog, majd csinálunk, beszéddel, fecsegéssel, történtetjük a dolgokat. Fáradtak vagyunk figyelni, és azt gondoljuk, más is fáradt ahhoz, hogy komoly dolgokról beszéljünk. Amúgy sem tudunk az érzéseinkről beszélni. Az örömeinket kérkedésnek éreznénk, a félelmeinket dobozba zárjuk, a bánatunkat eltemetjük.

Baj van persze magával a karácsonnyal is, pontosabban annak az intézményes formájával. Mindenki tudja, hogy semmi köze már se a szeretethez, se az eredetmítoszhoz, Jézus születéséhez.

A fenyő, mint trójai faló került a nappalikba, az ajándékokat pedig igazából oda sem adhatnánk december 24-én este, hiszen akkor még meg sem született a gyermek – ezért aztán ajándékokat is csak napokkal később kapott, mire a királyok üggyel-bajjal odajutottak. Persze, ő nem volt olyan türelmetlen, mint a mi gyerekeink. Noch dazu csupa olyasmit kapott, amire csecsemőként nem vágyhatott különösebben.

Kevés család van, ahol a privát hagyományokat nem zabálta fel a történelem, és még kevesebb, ahol lettek új hagyományok. Kevés család van, ahol tudnak még nyugodtan, sietség nélkül enni, ahol a terített asztal nem amiatt fontos, ami reá kerül, hanem azok miatt, akik körbeülik.

Főképp pedig: jajj nekünk, perfekcionistáknak. Mi mindig a következő pillanatra gondolunk, tervezünk és kontrollálunk, sokat várunk magunktól és sokat akarunk nyújtani is. Nekünk minden előadás premier, és minden premier megmérettetés önmagunk előtt. Hát még akkor, ha egy teljes év telik el a következő esély, az legközelebbi bemutató előtt...

Ezért nem könnyű a családunknak sem.

A többség nevében

Avagy: mi van, ha Epimenidész mégse hazudik?

Egy csoportos tréningen akadtam bele a furcsaságba.

A tréner feltett egy kérdést a demonstrációs személynek, amire az nem tudott válaszolni, mivel a kérdést nem találta egyértelműnek. Rövid vita után a tréner megkérdezte a jelenlévő hallgatóságot, szerintük valóban lehetséges-e többféle értelmezése a kérdésnek. A túlnyomó többség úgy szavazott, hogy nem, és csupán kisebbségünk vélte úgy, hogy  a kérdést legalább kétféle módon lehet értelmezni.

Az alany a túlerőt látva feszengett egy kicsit, végül kimenekült a helyzetből valamiféle enigmatikus válasszal. A tréner pedig elégedetten állapította meg, hogy a többség véleményére akkor is érdemes odafigyelni, ha épp nem oda soroljuk magunkat.

Mivel a példa épp azt szolgálta volna, hogy Hudini módjára ki kell szabadulnunk gondolkodásunk szokott kötelékeiből, egy percre eljátszottam a gondolattal, mi is zajlott le valójában. Az eredmény elsőre eléggé meglepő volt, íme.

Ha vannak olyanok, akik egynél többféle értelmezést (mondjuk Egyik és Másik) is nevesíteni tudnak, akkor joggal gondolhatjuk, hogy azok, akik szerint csak egyetlen értelmezés lehetséges, azok vagy az Egyik, vagy a Másik értelmezésre gondolnak. Vagyis a tény még önmagában nem garantálja, hogy az egyféle értelmezés tartalmilag is azonos a többség valamennyi tagja esetében.

Ha ugyanis azt állítjuk valamiről, hogy elgondolható, akkor már el is gondoltuk, tehát szükségképpen hamis az az állítás, hogy elgondolása lehetetlenség.

Vagyis, ha csak egyetlen személy is akad a többségben, aki a Másik értelmezésre gondolt, mint egyetlen lehetőségre, míg az összes többi az Egyikre, akkor az a különös helyzet áll elő, hogy a többségi vélekedés együttese közvetlenül igazolja, hogy a kisebbség véleménye helytálló és a többség tévedett.

Ha egyébként a többségben nem volna olyan személy, aki az általa elgondolhatónak vélt egyetlen értelmezésként az Másik lehetőséget jelöli meg, akkor a fenti megállapítás azzal a megszorítással érvényes, hogy a többség, mint mintavételi forrás közvetlenül nem igazolja a kisebbség igazát, de nem is cáfolja azt. Ekkor csak annyi állítható, hogy az Egyik halmaz teli van, a Másik halmaz üres – de ez nem jelenti azt, hogy utóbbi nem létezik. Másképpen:  formálisan is értelmezhető (azaz igazolható vagy cáfolható) állítást jelen esetben csak arról tehetünk, hogy hányféle értelmezést tudunk mi elgondolni - arról már nem, hogy hányféle értelmezés lehetséges.

A fenti problémához hasonló jelenségeket a logikában és a nyelvfilozófiában a krétai Epimenidész paradoxona (lásd: „Minden krétai hazudik“) néven ismerik. Ennek feloldása korántsem lehetetlen (feltételezhetjük, hogy minden krétai hazudik, de nem mindig - például Epimenidész is igazat mond olykor, akár akkor is, amikor azt állítja, hogy minden krétai hazudik).

Kicsit nehezebb eset a hazug paradoxona (például: „Ez a mondat hamis“ vagy: „Én most hazudok.“). Ezt a paradoxont mindaddig nem tudjuk feloldani, amíg el nem vetjük azt az arisztotelészi alapelvet, hogy a dolgok igazságtartalma le van horgonyozva létezésükhöz, azaz valósággal való megfelelésükhöz. A feloldás kulcsa tehát az, ha elfogadjuk, hogy egyes mondatoknak nincs igazságértékük.

Statisztikusoktól hallani néha, milyen kétélű fegyver lehet a számosságok alkalmazott tudománya, különösen, amióta a politika vagy a marketing udvartartásában is szolgálóleánykodik. 

Maguk közt bizonyára gyakran idézik is a régi viccet: „Egyél tehéntrágyát – százmilliárd légy nem tévedhet!“.

Kék elefánt a sárga házban

Vasárnap este, egy hosszú hétvége után az M7-esen, Budapest felé. Az ember szeme hamar hozzászokik a piros hátsó lámpák füzérfényeihez, kisvártatva már csak az előtte araszoló felvillanó féklámpáit látja. 
Lehetnénk bárhol Európában, gondolhatnánk - haladhatnánk akár a Riviéráról Párizs irányába, a tavaktól igyekezhetnénk épp vissza Bécsbe, a Cseh Paradicsomból tarthatnánk Prága felé - a rövid legelészésre kiszabadult városlakók nyája mindenütt ilyen engedelmesen indul vissza a karámba, amikor a délutáni szunyókálásból felébredve hallani véli az eltávozás végét jelző kolompot.

De mi ezt egyáltalán nem gondoljuk. 
Egészen mást gondolunk. 
Például azt, hogy a legbelső sávban hetvennel előttünk két kilométeren át folyamatosan előző, lángossütőből reciklált étolaj-meghajtású patinás jármű vezetője a jogosítványát bizonyára a Vaterán vett verda kesztyűtartójában találta, mert a párhuzamos közlekedés szabályairól alkalmasint sohasem hallott. 
Meg azt, hogy a sort a leállósávban padlógázzal jobbról előző (WIN 666 rendszámú), extrafelszereltségként sezlonnyal, drinkbárral és kokainautomatával berendezett páncélvető tulajdonosa civilben nyilván hivatásos bérgyilkos (esetleg őrző-védő, netán politikus), de arra is esküt tennénk, hogy a pörköltet kanállal eszi, mert a villával csak a lúzerek pocsékolják a szaftot. Ilyenkor elmosódnak a társadalmi különbségek – úgy tetszik, a magyar háztartásokat vizsgálva a jármű beszerzésére és a finom modor komplettírozására fordított erőforrás-allokáció viszonylatában semmiféle összefüggést nem lehetne kimutatni, se egyenes, se fordított arányban.

Van, aki az utastérben, ahol tartózkodom, ilyenkor morog is két fűszeres tőmondat között, olyasmit, hogy őrület, micsoda népek között élünk, hiszen ha esetleg mindenki a sebességének megfelelő sávban menne, azaz a jobb oldaliban folyamatosan haladva, az előző sávokat pedig előzésre használná, akkor valamennyien előbbre jutnánk, pontosan, szépen, mint égen a csillag. Így meg, morog tovább, egy vesztes-vesztes játszmát játszunk mindannyian, még az is, akinek nem fűlik ehhez a foga.

Eszébe jut ilyenkor az embernek, mennyi mindent leírtak már a magyar néplélekről, az obligát „kaparj kurta” alaptézis strukturális és történeti gyökereit feltáró tanulmányoktól kezdve a kollektív frusztráció mélyreható elemzésén át a szociális együttélés konszenzusok során alapuló normáinak mielőbbi általános és teljes körű bevezetését sürgető proklamációkig. 
Nehéz is volna bármelyikkel vitatkozni, különösen, ha belenézünk abba a zsebtükörbe, amelyet az angol Oval Books Xenophobe’s Guide to the… sorozatának magyarokat célba vevő kicsiny kötete tart elénk: az úgynevezett magyar virtus kívülről nézve teljességgel érthetetlen iparkodás, olyasvalami, aminek sohasem az eredménye, sokkal inkább a felmutatható (amúgy jórészt értelmetlen) erőfeszítés számít. 
A legenda szerint a filmgyártás kezdeteinek idején a hollywoodi stúdiók ajtajára mégis ezt írták ki: „nem elég magyarnak lenni, egy kis tehetség is kell”. Robert Capa viszont – „kissé” rezignáltabban - úgy látta: „Épp elég magyarnak lenni…”.

Hibát követnénk el azonban, ha a fent leírt bonyolult és egyébként szimbolikus értékű jelenség megragadásakor nem próbálnánk tágítani horizontunkat. Alábecsülnénk a szellemi közösséget, amelynek részesei vagyunk, ha megelégednénk a kínálkozó, kész magyarázatokkal és értelmezésekkel. 
Ha nem mondunk le arról, hogy a látszat ellenére értelmet és kauzális összefüggéseket tételezzünk fel a mégoly érthetetlen egyéni és közösségi viselkedés mögött, talán meglepő eredményekkel is előhozakodhatunk.

A fenti helyzet ugyanis egy más nézőpontból megfigyelve lehet nagyon is következetes, ha tetszik, logikus cselekvések összessége is. 
Az az úrvezető ugyanis, aki a külső sávban kevesli az előtte haladó sebességét, és ezért a középső sávra vált (majd ott is marad a következő 90 kilométeren), két okból teszi ezt, és ezek mindegyike külön-külön is indokolja magatartását. 
Az egyik ok, hogy valószínűleg valóban sohasem hallott a párhuzamos közlekedés szabályairól. A másik indoka az lehet, hogy azt feltételezi: ha visszatérne a lassú sávba, bajosan tudna újra beférkőzni a gyorsabb középsőbe, ha újra előzni akarna egy lassan haladót – mégpedig azért, mert mások nyilván folyamatos haladásra használják azt, ezért szorosan egymás mögött haladva kiszorítják az esetleges betolakodót. 
Mivel a többség valóban hasonlóan okoskodik, rövidesen szinte mindenki a középső sávban találja magát (a szélső sávban legfeljebb a Velorexek maradnak, vagy a kezdő vezetők, akik nem találják még a kettes fokozatot, netán eladó telket keresnek az út mentén) – és ennek a sávnak a haladási sebességét a telítettség miatt a leglassúbb résztvevő tempója határozza meg. Nyilvánvaló, hogy a középső sáv szűkös lesz a lassúnál kicsit gyorsabban és az egészen gyorsan haladók számára, ezért ugyanez lejátszódik még egyszer, azaz a belső sáv is hézagmentesen megtelik – és ott is a leglassúbb jármű diktálja a tempót. Így fordulhat elő, hogy a belső sávban olykor lassúbb a menet, mint a külsőben, például azért, mert onnan a megelőzöttek időközben letérnek a pályáról, és a később felhajtók akadálytalanul tudnak ugyanott előrejutni. 
A végeredményt tekintve azonban valóban teljes a káosz: minden sávban szigorúan monoton csökken a sebesség, egy esetleges koccanásnál pedig nincs mód kikerülni a sort.

Látható tehát, hogy bár a maga vonatkoztatási rendszerén belül a fenti úrvezető logikusan döntött, mivel azonban mindenki ezt a(z önmagában helyes) gondolatmenetet követte,  a döntések összege negatív eredményt hozott. Ebben a helyzetben a szabályszegés válik normálissá, ha tehát valaki megpróbálna szabályosan közlekedni (azaz a külső sávban autózva előzésre használni a két előzősávot), az egyrészt diszkvalifikálná magát az országúton lévők közösségében, másrészt (illogikus, kiszámíthatatlan magatartása miatt) balesetveszélynek tenné ki magát és másokat.

A kísérleti pszichológia bizonyos konstruált helyzetekben képes hasonló furcsaságot előállítani: ez a transzlogikának nevezett jelenség. Ha egy módosult tudatállapotban (hipnózisban) lévő személyt olyan helyzet elé állítanak, amelyben szembesülnie kellene az adott helyzetben általa képzelt és a valóságban létező dolgok ellentmondásaival, a kísérleti alanyok (a helyzethez mérten) meglepő világossággal oldják fel azt. Nem olyasfajta módon, mint ahogyan azt tiszta tudatállapottal tennénk (azaz beismerve, hogy a két egymásnak ellentmondó jelenség vagy entitás közül az egyik nem létezhet), hanem azzal, hogy bizonyos – zavaró - részletek nagyvonalú kezelésével, az elhanyagolás gesztusával megteremtik az átjárást a két vonatkoztatási rendszer (a két tudatállapot és az abból következő ismeretelméleti összeférhetetlenségek) között.

Egy csipetnyi sóval ugyan, de ugyanez zajlik le az úrvezetők lelkében is – már ha tekinthetjük a hasonlat kedvéért a lóerők feletti uralom élményét módosult tudatállapotnak. 
Az úton levők közül ugyanis mindenki tudja (vagy legalábbis: egyszerű szillogizmussal kikövetkeztethetné), hogy az egyénileg üdvözítő megoldás nagy tömegben alkalmazva zűrzavart és minden résztvevő számára kárt okoz. 
Mivel azonban a cselekvés indítéka kettős – egymásnak egyébként ellentmondó, de egymástól függetlenül igaznak vélt - előfeltételen nyugszik (1. helyzetem feljogosít, hogy kivételnek tekintsem magam a szabályok alól  vs.  2. mindenki megszegi a szabályt), ezért az eredetileg szabálynak tekintett feltétel negatív előjelű lesz. 


A résztvevők azonban nem reflektálják ezt az eredeti ellentmondást: ezért amikor ez az állapot beáll (azaz kialakul a fent leírt közlekedőedény-állapot), a résztvevők meglehetős értetlenséggel viseltetnek a helyzet iránt. A feloldás az előbbiekből következik: a lomhább észjárásúak beletörődnek sorsukba, míg a virgoncabbak a szabályt negatívan alkalmazva jobbról előzni kezdenek.

Ha ismerős valahonnan ez az észjárás, az nem a véletlen műve: mi magyarok épp így állunk az adók befizetésével, közpénzek elosztásával, a szelektív szemétgyűjtéssel, a templomi persellyel, az ingyenes orvosi ellátással és a pékség elé hajnalban kitett frissen sült kiflikkel is. 
Egyszer majd egy híres magyar tán majd meg is fogalmazza: magyarnak lenni – hja, kérem, az egy módosult tudatállapot…

(Esszé-dolgozat Mérő László számára, Kommunikáció PhD, PTE)