2016. január 12., kedd

Hamlet, a lúzer


A Hamlet az Örkény Színházban

 
Nádasdy Ádám
Limerikek

"Jó téma itt ez a Hamlet,
elkelne róla egy pamflet” –
gondolta Shakespeare úr.
Azóta csak pirul,
mert pamfletnek egy kissé pimf lett.”






A Hamlet a kötelező, a nagyszerű és a közhelyes, Hamlet a balsors és a nyűg, a tűrés és a lázadás, a halál és az álom, a küldetés és a csalódás.
Hamlet az esélytelen küzdelem és a szükségszerű bukás, mert Hamlet, lássuk be: lúzer.
És mégis, Hamlet, a nyámnyila és érzelgős értelmiségi nevét mégis ismerjük háromszáz éve, róla mégis drámát írt a híres angol is - míg a nagypályás Claudiusról, a trónbitorló nagybácsiról, a dán királyról senki sem.
Na és Fortinbras, a nevető harmadik? Ő ki volt? Ki tudja ma már. Valami norvég pasas.  
Pedig: ő a sikersztori, ugye. Ma ő lenne a címlapon.
Vagy mégsem???

Hát, szerintem mégsem.
Lehet, hogy sikeres, de nincs benne semmi izgalom.

Ez a Hamlet nem drámai hős, sokkal inkább identitását kereső anarchista. Legalábbis most, az Örkény színpadán.
A rendszerrel szembe menő, mentálisan kicsit sérült, boldogtalan, a minden-mindegy vesztes.
És mégis: ő a címszereplő.

Miért fontos hát nekünk? Mit keresünk a történetében? Miért akarjuk látni küzdelemnek látni vergődését, majd bukását és miért akarunk mégis felmagasztosulni vele?

Mert Hamlet sztorija a hiteles élet sztorija.
Mert lélekben azért, ha kicsiben is, de mind efféle ellenállók vagyunk, vagy legalábbis sokan dédelgetjük magunkban ezt a képet önmagunkról. Szeretnénk azt hinni legalább, hogy mi sem tűrnénk el a gyalázatot.
Kényelmes színházi székünkben a sötét nézőtéren pár óra erejéig így mi is Hamletek lehetünk.

Még akkor is, ha Hamlet olyan figura, akihez nehéz viszonyulni.
Öntörvényű, világvégi individualista. Nem szervezeti ember, nem is passzolna semmilyen rendszerbe. Fájó szívvel és rossz lelkiismerettel rúgnánk ki a a cégtől még a próbaidő vége előtt. Rendszergazda vagy start up-os még lehet belőle, de emberek közé ne menjen... mondjuk róla egymást közt.

A Hamletek itt élnek velünk, csak épp nem bomlik ki a történetük. Zárványnak látszanak majd a kor borostyán-emlékében. Alighanem boldogtalanok: olyasvalakik, akiket meg nem értett művésznek vagy pszichésen sérültnek tartunk.
Pedig csak következetesek.
Jelen vannak ők, legfeljebb csak rejtőzködnek.
Jól teszik.
Hiszen ami lenyűgöz a színpadon, az a ruhatárban már inkább zavarba ejtene.

A színházban az a nagyszerű, hogy minden új bemutató egy új lehetőség az írott mű másfajta megmutatására. Az úgynevezett rendezői értelmezés persze nyilván nem garantáltan lesz mindig sikeres, de a jobbfajta színházcsinálás világában arra föltétlen  alkalmat ad, hogy a néző újra és újra megfogalmazza a viszonyát a műhöz és/vagy a szereplőkhöz – vagy éppen magához a problémához. Hiszen a jó dráma igazából egy problémafelvetés.

Ez a Hamlet nem emelkedik erkölcsi magaslatokra, nem klasszabb és nem méltóbb, mint bárki más. Egy kínlódó bohóc, nemi identitásában is billegő, éretlen kölyök, aki még ahhoz is gyerek, hogy fogadja egy felnőtt nő mély szerelmét.
Arcoskodó és harcoskodó Hamlet, vad és vadóc, aki szembeszáll, egyedül és feleslegesen, de  végül nem hagy maga után mást, mint hullákat - a sajátját is beleértve.
Nem úgy, ahogyan mások megformálnák, ahogyan egy holywood-i filmhez alkalmas lenne, hanem úgy, ahogyan van.
Ez egy ilyenforma Hamlet. Őrülten, vagy csak tettetve, csaholva és komédiázva, ölve és halva.

Az Örkény Színház előadása Nádasdy Ádám fantasztikus, ropogós és recsegős új fordításában, Bagossy László rendezésében, bombasztikus, erőteljes díszletben, másfél éve fut.
Nézze meg, aki még nem látta.





2015. május 1., péntek

A méltóság - ágyruhában

Szkéné Színház: Don Quijote

Ritkán várok így bemutatót.
Ígéretesen hangzott, hogy Pepe és Kapa kipróbált kettőse egy pont nekik való szereppárban újra együtt látható. Ha valamit, hát ezt a színművet nekik írta Cervantes, és ha valamiben igazán jók, az a fanyar komédia. Az, hogy a darabot Rába Roland rendezi - aktuális taxisfolklórral szólva -, már csak habony a tortán.

Hanem ez a komédia a fanyarabbnál is fanyarabb. Pedig van benne minden: üzekedés, gatyába vizelés, bottal kergetőzés és harsányság doszt.

A helyszín és a díszlet azonban egy elfekvő intézet szobája, ezért Kapa és Pepe pizsamában játszák végig az előadást.

A pizsama szociálisan diszkomfortos ruhadarab - maga a kiszolgáltatottság.
A konvenciók szerint élők többnyire csak rendkívüli vészhelyzetekben mutatkoznak idegenek előtt pizsamában. Süllyedő óceánjáróról vagy égő házból menekülve, esetleg nagybetegként, párnák közt.

Mitől sajátos ruhadarab a pizsama? Mert álmában mindenki védtelen,  hovatovább az ágyruhás ember már -vagy még- nappali, társadalmi,  avagy homo politicus-létének emigránsa.

A pizsama, úgy is mondhatnánk, az álom, azaz a máshol-lét jelmeze.

Ahogy a pikareszk műfaja: a lovagregény pizsamában, úgy az álmodozás: a lélek pizsamája.

Ott pedig, ahol nappal is mindenki pizsamában van, az a kórház világa.  
Kórházi betegként elvesztjük identitásunkat és nevünket is: „ketteske” lesz belőlünk, jó esetben „bácsika”.

Egy ilyen szoba lakója a pizsamás Kapa és Pepe, azaz a búsképű lovag és hű szolgája.
Védtelenebbek ruhátlanul sem lehetnének: az öregek kiszolgáltatottsága ül szemükben.
Csak nézzük őket és megrendülünk.

Játszaniuk sem kell szinte.

Hisz Kapa és Pepe tényleg megöregedtek. Velünk együtt. 

Pedig külsejükben kortalanok voltak mindig is és most is azok.
Kapa már húsz éve is kákabélű, mindig kissé másnaposnak tűnő nyegle nyakigláb, Pepe kölyökképű, két lábon csetlő-botló bocsánatkérés.
Csak a szemük öregedett meg, és a mozdulataik.

Rájuk nézünk, és magunkat látjuk, színről színre.
Egy pillanatra, vagy tán többre is, a saját öregségünkre gondolunk. A saját, csak néha megtapasztalt védtelenségünkre, titkolt tétovaságunkra és esendőségünkre, amit az öregedés majd állandóvá és idővel eltitkolhatatlanná is tesz.
Az álmainkra, amelyeket magunknak sem meséltünk el, és hamarosan túl késő lesz, hogy megvalósítsuk őket.
Mert vén bolondok még mi is lehetünk, de a hőstettekhez már lassan késő lesz.

Kapa és Pepe jelmeze nem a pizsama.
Tetőtől talpig méltóságba burkolóznak, és Don Quijote lovag minden küzdelme a ennek méltóságnak megtartása.


Mert lám, a méltóság: öltöztet.

2014. október 21., kedd

Az egyensúly természetéről


Évek óta jógázom.
Nem vagyok elkötelezett: a jógát, mint sok minden mást, csupán alkalmas eszköznek tekintem arra, hogy a hétköznapok sodrán kívül másféle módon is megtapasztaljam és műveljem önmagamat.
A jóga mindenekelőtt: alázatra tanít. Éppen úgy, mint a nyugati értelemben vett sportok és a komoly betegségek.
Ilyen módon lett életformám része a heti egyszeri gyakorlás. Ha hosszabb ideig elmarad, az olyan érzés, mintha elveszíteném a kontúrjaimat. Sokat tanultam belőle önmagamról és ilyenkor, a közös gyakorlásokon van módom megfigyelni és csodálni mások sokféleségét, csendes kitartását, akaraterejét is.
Sokat változtam is, igen, talán ez esetben fejlődésnek is mondhatjuk ezt.
Egyvalami azonban nem változott: az egyensúlyi gyakorlatokban ma is olyan ügyetlen vagyok, mint a kezdetekkor. Mindig azt gondoltam: ez nyilván az adottságaim miatt lehet így.

De ma megértettem valamit.
Robi, az oktatóm vezetett rá.
Nem mondott semmi különöset, csak amit már tudtam: ne a mozdulatra figyeljek, hanem az összpontosításra. Fókuszáljak egy pontra, és csak arra koncentráljak, hogy a tekintetemet a gyakorlat során mindvégig tűpontosan ott tartsam.
A gyakorlat nem ment egyből flottul - de ma, valahogyan, tisztán és világosan azt mégis megláttam, mit jelent az egyensúly.

Arra is ráébredtem, hogy ez az: az egyensúly, ami mostanában leginkább foglalkoztat. A munkám kapcsán elsősorban - de lám, van dolgom ezzel nekem magamnak is.

Mindig is ellenérzéseim voltak a konfekció-megoldásokkal. Az egyensúly megőrzésére is sok konfekció-megoldást találunk. Sosem voltam ezekkel elégedett.

Az én szakmámban arra szerződünk, hogy problémákat oldjunk meg. Emberi problémákat, amelyeket az ügyfél hoz magával, mi pedig segítünk a végére járni, amennyire tőlünk telik, legjobb tudásunk szerint. Ezen problémák sora végtelen változatosságot mutat, a mintázat azonban egyszerűbb. Éppen ezért a szakirodalom szívesen rendezi ezeket jól érthető címszavak alá, mint például időgazdálkodási, konfliktuskezelési probléma, asszertivitással kapcsolatos nehézségek, vagy épp a kiégés-szindróma.
Ezek közé tartozik - közkeletű megfogalmazással- az úgynevezett „munka-magánélet egyensúly“.
Sosem értettem, miért éppen ezzel van a legnagyobb bajom, de bajom volt vele mindig, már első hallásra is. Mivel az én ügyfeleim szerepük szerint többnyire felsővezetők, azt tapasztaltam, hogy a stabil, érett személyiségeknél ez sosem igazán kérdés. Pontosabban: teljesen egyértelmű számukra, hogy nincs kétféle életük, amelyek között, kezükben póznával, kifeszített kötélen kellene tipegniük. Az életük komponensei nem mérhetők valamiféle patikamérlegen.
Aki vezetőnek születik (mert erre csak születni lehet), az vezetőként éli az életét, és sosem kérdéses sem önmaga sem a környezete számára, hogy ez a fajta „kiválasztottság“ nincs ingyen. Ára van, mert vezetőnek lenni nemcsak szerep, hanem alapbeállítódás. De ugyanez igaz mindazokra, akik nem vezetők ugyan, de munkájukat valódi hivatásnak, örömforrásnak tekintik, többnek pénzkeresetnél, kényszerűségnél.

Azok az ügyfelek, akik „munka-magánélet egyensúlyi“ panaszokkal érkeznek, többnyire öntudatlanul szűrik le ezt a jól hangzó diagnózist valamilyen folyékony halmazállapotú információ-folyamból, leginkább a korszellem hatására.

A közös bíbelődés során aztán elég hamar kiderül, hogy az egyensúlyzavarként elnevezett élmény mögött valami nagyon is kézzelfogható, és a tényleges helyzetből egyáltalán nem következő probléma áll. Például a döntéshozással kapcsolatos súlyos ambivalencia, aminek következtében valaki nem tud vagy inkább nem akar különbséget tenni a fontos és fontatlan feladatok között. Esetleg megfelelési kényszer,  amikor valaki épp a saját fontosságát nem látja, és sosem meri saját igényeit a másoktól érkező „elvárások“ elé helyezni. Vagy épp ellenkezőleg: beidegződések, amelyek lehetetlenné teszik számára, hogy az önmaga elé állított mércét reális magasságba állítsa be. A tényleges okok száma végtelen változatosságot mutat, de a közös bennük, hogy szinte biztosan ott van valamelyik az „egyensúlyzavar“ képzete mögött.

Mit kezdjünk hát ezekkel a képzetekkel? Mi fán terem a valódi egyensúly?

A jóga erre adott ma választ.

A jóga szerint az egyensúlyvesztés képzete nem más, mint szorongásainkon alapuló miszpercepció, téves valóságérzékelés.  Egyensúlyvesztéshez az a - tapasztalatokon alapuló -  félelem vezet, hogy az egyensúly tűnékeny állapot, ezért bármikor elveszthető. Vagyis akkor vesztjük el az egyensúlyunkat, amikor eszükbe jut, hogy egyensúlyunkat elveszthetjük. Habár annak hangzik, ez mégsem körbenforgás.

Gondoljunk azokra a közismert kísérletekre, amelyek során a résztvevőknek különféle helyzetben kell egy deszkán néhány métert egyenesen megtenniük. Ha egy padlóra fektetett húsz centi széles deszkán kell végigmennie a kísérleti alanynak, ez szinte mindenkinek sikerül, anélkül, hogy mellélépne akár egyszer is. Ha a deszkát elemeljük a padlótól, akár csak fél méterre is, a a kísérleti alanyok többsége már az első lépések után meginog, és minél magasabbra emeljük a lécet (szó szerint is, de ugyebár képletesen is...), annál többen hibáznak.
Ezek a kísérletek is azt bizonyítják, hogy az egyensúly képzete elsősorban a fejünkben dől el.
Így van ez a fizikai és lelki egyensúllyal is.

Az egyensúlyvesztés tehát az, amikor szorongásaink eluralnak bennünket. Az a helyzet, amikor ha csak egy pillanatra is (vagy akár tartósan) elhisszük, hogy az egyensúly nem természetes állapot.

Mi következik ebből és a jógaóra tanulságából?

Robi útmutatása voltaképp arra vonatkozott, hogy az egyensúly megőrzéséhez éppenhogy ne arra figyeljek, aminek egyensúlyban kellene lennie. Ne a lábam, kezem, törzsem precíz irányításával törődjek, hanem bízzam azt arra a rendszerre, ami természettől fogva megvan és működik bennem: aminek köszönhetően képes vagyok két lábon megállni és a padlón fekvő deszkán hiba nélkül végighaladni. 

Arra figyeljek, ami fölött ennek a rendszernek nincs hatalma, de a tudatomnak igen. 
A tudatomnak kell dolgoznia ösztönös késztetésem: az egyensúlyvesztéstől való szorongás legyőzésén.

Vagyis az egyensúly megtartásának művészete: a fókuszálás művészete.  Ha képesek vagyunk egy pontra kitartóan összpontosítani (azaz voltaképp egy nagy erőfeszítést igénylő művelettel elterelni a figyelmünket szorongásunkról), az egyensúly magától működik.

Úgy gondolom, nincs ez másképp életünk folyásában sem.
Ha képesek vagyunk tartani a fókuszt, vagyis ha – tágabb értelemben - világosan látjuk, mi a fontos számunkra, és mi magunk pont a megfelelő helyen vagyunk saját prioritás-listánkon, akkor az egyensúly már magától beáll.

Már csak fókuszálni kell megtanulni - és ebben mindig jól jön a segítség.


2013. október 23., szerda

Noigen, nopliz


(Top Dogs, Katona József színház, Kamra)

Régóta adósa vagyok magamnak a mindig teltházas sikerdarabbal, és tegnap éjjel ma estére az utolsó szabad hely kellette magát az interneten.
Igyekeztem helyén kezelni az elvárásaimat, de sajnos, úgy tűnik, ez nem sikerült. Igyekeztem ellazultan érkezni, a büfében egy pohár borral is rásegítettem, de a nagy orrbavágás mégis elmaradt. Igaz, a darab bő tíz éve fut - ami akkor reveláció erejű lehetett, az mára ellapult, mint sinus-görbe a sirokkóban.
Mit is tudunk meg itt a színház látva láttató ereje által? Mit bányásznak ki a figurákból a pályájuk csúcsán lévő klassz színészek?
Néhány noigen-t.

No, igen, a menedzserek nem túl tanultak, nem túl kifinomult lelkek. Specialisták, nem generalisták - így félanalfabéták társas kapcsolataikban, önismeretben és műveltségben.
No, igen, a multiknál nem kíváncsiak senki lelkére, és igen, a nagy gép minden fogaskereke eldobható és lecserélhető.
No, igen, a tréningek többsége olcsó parasztvakítás, silány kompilácója meg nem értett, innen-onnan kopipésztelt, lebutított, eredetileg bonyolult és kimunkált technikáknak. Sous vide eljárással hőkezelt, csírátlanított, majd formátumba öntött katyvasz.
És??? No, igen???

Lépcsőházi gondolat mégis van. A bemutató óta eltelt évtizedben a karakterek mit sem változtak. A katalógus ma is érvényes: a házasságát elhanyagoló munka-alkoholista férj, az anyai elutasítás miatt teljesítménykényszerben szenvedő szingli, a cinikus macsó, a korrumpálódott értelmiségi, a gyermeki hisztériában megrekedt kisfiú, és a többi. 
A vállalati tréningek se lettek szofisztikáltabbak, még annyival se, amennyivel a Louis Vuitton táska jobb a fekete műbőr diplomatatáskánál és a Ferragamo cipő jobb a makkos cipőnél (fehér zoknival, naná). Nagyobb hűhó, több kellem, de azért a lábgombát egyik se öli ki, ha már megtelepedett.

A „kenyőcs“, ahogy Hamvas Béla nevezte, ma is ugyanaz, és a keretek csekély elmozdulása nem sokat változtat a keretek közé szorultakon. A multi, ha szitokszóvá vált is, errefelé, a gyarmatokon még ma is a biztos egzisztenciát, az inszentív utakat, hivalkodó autókat jelenti, miközben a világban felnőtt egy nemzedék, akik tornacipőben, kerékpárral járnak be milliárdos forgalmú cégüket igazgatni, és a vállalat törzstőkéje este hét után a romkocsmában issza a sörét.

Időközben Vajdai Vili, Szabó Győző és Fekete Ernő kezdő színészekből derék negyvenes fickók lettek, pályájuk csúcsán, mandínerből megcsinálják az előadást a nézők kedvéért. Mert kicsi a nézőtér, és még mindig tolong a sokadik generációs csodaleső nép. Kicsit csodálkoznak is a könnyű sikeren, amikor kijönnek meghajolni: látszik, nekik ez ujjgyakorlat, inkább élvezik a ripacskodással kacérkodó kis belső improvizációkat, mint hogy belehalnának estéről estére - mint ugyanők, ugyanebben a színházban, más darabokban.
Furcsamód, ha mérhető az eltelt idő, leginkább ebben érhető tetten.

Vajdai Vilin látszik - no, igen.

2013. október 22., kedd

Üdvtörténeti epizód: a lomizás

A ruhavásárlás: befelé identitásképző, kifelé önkifejezési eszköz. 
Szenvedély és a valósághoz való viszony tükre. 
Első ránézésre persze voltaképp jelentéktelen, gyakorlati kérdés. Van, akinek másodikra is, és van, aki nézheti a kérdést akármeddig, számára jelentéktelen marad.

A ruha: jelmez, takaró és díszlet - amivel szőrtelen és védtelen, az időjáráshoz evolúciós okból már alkalmazkodni képtelen, idővel romló testünket elfedjük.
A ruha: kultusztárgy, státuszszimbólum, csoportkohézió, ha meg társadalmi okból éppen hogy nem - akkor pont azért, azzal mond el sokat arról, kik vagyunk és hol élünk.
És áttátelesen nyilván a pénzhez való viszony tükre is, ami tapasztalataim szerint - sok más mellett -  elsősorban a biztonságkereséssel, pontosabban a (hamis vagy valós) biztonság megszerzésével, kétségbeesett fenntartásával függ össze.

Nekem úgy tűnik, hogy akik számára pénz, vagy a pénzen megvehető bármiféle javak túlzottan fontosak, azok gyakran rettentő belső bizonytalansággal küzdenek. Ha tetszik, kompenzálnak, vagy inkább előre menekülnek – miközben ők is tudják, hogy az igazán fontos dolgok pénzért nem kaphatóak. És ellenkezőleg is: és a javak halmozása persze nem zárja ki eleve, hogy ők a fontos dolgokra ne figyelnének. De azért intő jel.
Mert a múlandóságtól mindenki retteg, koldus és királyfi egyaránt. 
Mégis, túl egyszerű lenne azt állítani, hogy aki Patyomkin falut épít a státuszjavakból, az ne tudná, hogy ezek is mennyire múlandóak. 
Sokfélék vagyunk, sokfélék ők is.

A javak halmozásának, a szükségleteken felüli habzsolásnak másik szélsősége a turkálókban, bolhapiacokon és lomispiacokon remegő orrcimpákkal botorkáló kincskereső esete. 
Amikor a porban a halomban álló ruhák között kotorászol hajladozva a tűző napon a tapolcai lomison. Vagy a veszprémin. (Együtt az osztrákokkal, akik a saját kidobott cuccaikat vásárolják vissza a lomizóktól. Szerintem nekik biztos van humorérzékük - vagy legalábbis tudják, mi az anakronizmus.)

A lomizás azonban elsősorban vadászszenvedély.
Tévedhetetlenül nyúlni bele a halomba egy eredeti (ráadásul bolti árcédulás) Armani nadrágért. Különben aligha vennél Armanit, mert nem érdekel, pont a státuszszimbólum mivolta miatt. Nem érdekel a "jól járni" élmény se, vagy legalábbis nem hinném, hogy ez a fő mozgatórugód.

Téged a kiválóság érdekel.

Ahogy egy gyűrött ruhakupac aljáról olyan félreismerhetetlenül kiragyog a kiválóság, az igazolja azokat, akik esküsznek a jó minőségű holmikra, legyen az ruha, vagy bármi más: rizottó, bicikli, tonettszék, zongorszonáta.
Az pedig, hogy milyen jó találati aránnyal nyúlsz a kupacba, igazolja a múltadat, amely során a kiválóság felismerésében gyakorlatra tettél szert. Igaz, eddig elsősorban a zongoraszonátákat és a tonettszékeket illetően, de már haladsz a rizottók és a szabásvonalak terén is. Aki a kiválóság felismerésében igazi mester, az az örök világosság fényével világít be a legporosabb résekbe is. 

Üdvtörténeti epizodista.

Bizonyos értelemben ez az a felkészültség, amit eddig a szüntelen figyeléssel, és mindenféle tanulással szereztél.
Hiúság ez? Önigazolási kényszer? Biztosan. Az is benne van.
Azzal hízelegsz magadnak, hogy ez csak akkor volna baj, ha nem volna más is benne.

Ha figyel az ember, nagyon sokféle történetet megismer.
Nemcsak azokat, amelyeket leírnak, hanem azokat is, amelyek a hétköznapokban néha csak töredékekben csillannak fel egy-egy elejtett mondatban vagy gesztusban. Vannak hátborzongatóak, érdekesek, unalmasak és vannak azok, amelyeket felemelőnek érzünk. Ezekben az a közös, hogy a főszereplő mindig úrrá lesz a körülmények hatalmán. Lelki arisztokrata ő, aki az értékeket immanens módon őrzi: nem gőgösen, hanem csendes kitartással. 

Te ezt tanulmányozod.

Olyan emberek ők, akikben legbelül ott van a bizonyosság, akár egy márvány posztamens, ezért nem szorulnak rá arra, hogy ezt kívül keressék. Mivel a mérce bennük van, ugyanilyen bizonyossággal ismerik fel a világban is, a dolgokban, a tágyakban is, meg az emberekben is. Ez több, mint ízlés, és több, mint „von Haus aus“ hozomány.


A kincskeresés, a lomis- és bolhapiacok világának izgalma legalább annyira ennek a nagy bizonyosságnak a szüntelen keresése, mint amennyire passzió, szenvedély és gyarló bírvágy.

2013. április 1., hétfő

Misi Mókus az örökké termő szigeten, avagy a boldogság képlete


Úgy alakult, hogy harminc évenként egy darab ideig zongorázni tanulok és filozófiát olvasok. 

Első alkalommal mindkét foglalatosság épp tíz évig tartott. Most az előbbit Erzsikével, aki szigorú és szenvedélyes, utóbbit pedig a Magyar Fenomenológiai Egyesület (filozófusnak) fiatal tudósaival gyakorlom – még nem tudni, milyen kitartással.
Úgy tűnik, nem haszontalan ciklikusan visszatérni korábbi kedvteléseinkhez. Tanulságos és mulattató is egyben: rácsodálkozom, milyen nehéz is ez, és más szempontból meg is lep könnyűségével. Másodszorra mindkettő inkább gyönyörködtet, súlya nem lehúz, hanem felemel.
Talán azért is, mert se zongorista, se filozófus bizonyosan nem leszek már – tét nélkül nyilván nagyobb az élvezet.

A filozófiai beszélgetés legutóbbi témája az öröm és szomorúság, közelebbről a  boldogság volt.
Arisztotelészt és Spinozát próbáltuk értelmezni. Előbbi, a filozófia egyik fő paradigmájaként egy későbbi megfogalmazás szerint a minél nagyobb és minél többeknek kijutó boldogság elérését tartotta kívánatosnak, szemben a sztoikus gondolattal, amelynek követői szerint a legtöbb, amit tehetünk boldogságunk érdekében, ha kerüljük a szenvedést.
A két hagyomány látszólag ellentmond egymásnak, ma úgy mondanánk, az egyik örömkereső, a másik fájdalomkerülő.

Míg hallgattam az asztaltársaságot, eszembe jutott Misi mókus példázata. 
Gyerekkorom kedvenc diafilmje volt, ma is kívülről tudom minden sorát. (Bár akkor még bizonyára nem voltam tudatában annak, hogy egy analitikus számára milyen sokatmondó tény volna ez személyiségemről.)

Misi Mókus, elunván a kispolgári reménytelenséget, a téli eleség feszt gyűjtögetését, egyről kettőre haladhatatlanságot, kalandos úton elindul legendabeli rokonaihoz, az Örökké Termő Szigetre. Habár a sziget csudálatosképp valóban létezik, Misi rövid úton ráébred, hogy a szüntelenül habzsoló mókusrokonok sorsa cseppet sem irigylésre méltó: amikor az örökké termő fa alatt megjelenik az éhes sakál, kövér társai nem tudnak elfutni előle.

Mondhatjuk tehát, hogy a jóllakottak boldogságukért az életükkel fizetnek. (Másfelől, ugyebár, ez „az életen át tartó boldogság“ biztos receptje is: ahol a boldogság végét ér, ott az élet is véget ér és viszont – ez legalább tiszta ügy.)

Misi viszont kereket old, és rövidesen túljár mindenki eszén, aki nála nagyobb vagy erősebb. A szigetről végül egy orákulum segíti kijutni: egy bölcs, aki tán filozófus, tán jógi, tán auraterapeuta, tán csakrasebész - már nem emlékszem.

A történet végét mindig kicsit csalódottan vettem tudomásul: annyi kaland és megpróbáltatás után Misi Conqistador Mókus tékozló fiúként bűnbánóan megtér a tisztes mókuspolgári létbe családjához.

A mese tanulsága szerencsére egyetlen diakockára korlátozódik, így aztán emlékként a szinopszis úgy maradt meg bennem, hogy igazolja néhai Ancsel Éva professzorom tételét: a tragédia voltaképp optimista műfaj, hiszen tanúsítja, hogy voltak, akik az elképzelhetetlennel próbálkoztak. (Talán a mesefilmkészítők nem erre az értelmezésre gondoltak, de ez már az ő üzleti kockázatuk.)


Hanem, vissza a filozófusokhoz: ha Misi Mókus példázata egyetlen történetben igazolja az amúgy teoretikusan homlokegyenest ellenkező örömkereső és fájdalomkerülő boldogság-definíciókat (amennyiben a mese első, kalandos felében ugyebár hozam-maximalizálásra, a hazakotródás motívuma során pedig veszteség-minimalizálásra törekszik),  akkor voltaképp azt is mondhatjuk, hogy a boldogság mindkét esetben egy viszonyt fejez ki. 

Egészen pontosan a fennálló és az ideális állapot közti viszonyt: a hedonisták/utilitariánusok szemszögéből a lehető legnagyobb boldogság viszonyul a jelenlegi boldogsághoz, a sztoikusok/freudisták szerint a jelenlegi fájdalomérzetünket a lehető legcsekélyebb fájdalomhoz mérjük. 
A képlet tehát egy törtszám alakjában is elgondolható, amelynek nevezőjében az ideális állapot van, számlálója pedig a jelenlegi állapotot méri. (A sztoikus paradigma szerint persze ennek a  reciproka érvényes, de ne kicsinyeskedjünk.) 
Nyilvánvaló, hogy amennyiben az így képzett tört értéke nagyobb vagy egyenlő, mint egy, akkor boldog állapotról beszélünk.

Látványpékségemben sült teóriám a társaságban meglepő tetszést aratott.
Kár, hogy Misi Mókus, aki az arca lehetne a megváltás-iparágat forradalmasító elméletemnek,  azóta börtönben ül, mert jogtalanul igényelte vissza az áfát az általa előállított mogyoróhéj-biodízel után. 
(Ő már tudta, hogy nem boldogságot, hanem pénzt kell keresni. Azt viszont nem tudta, hogy nem a fájdalmat kell kerülni, hanem az adóhivatalt.) 

Mert nyilván ez lenne a mese-remake befejezése -  már ha időközben sajnálatos módon nem ment volna ki a divatból a diafilm.

2012. március 26., hétfő

Haumann tekintete


Szókratész védőbeszéde
Haumann Péter előadása
Katona József Színház, Sufni

Nemrég azt írtam, örülök a kornak, hogy láthatom még színpadon Haumannt. Most, hogy sodródtunk a szűk átjárón a Sufni bejárata felé, a jegyszedő mellett ott állt szerényen ő maga, mintha számba akarná venni az érkezőket. Azt gondoltam, legszívesebben megérinteném, megsimítanám a zakóját. Persze olyan kis ostobácska gondolatnak tűnt ez, és mégis, talán kellett volna.

Azzal kárpótoltam magam azzal, hogy magamnak beszéltettem.
Mivel részben ez a szakmám, hivatásos szemkontaktőr és rezonőr vagyok, ha akarom, bármely előadó figyelmét magamra tudom vonni. Nem tudom, tulajdonképp mit látnak a tekintetemben, de az biztos, tudok úgy figyelni, hogy szeressenek nekem beszélni. Egy nagy színész persze attól nagy, hogy mindegy egyes néző azt érzi, egyenesen hozzá beszélnek a színpadról... de az más, amikor nyilvánvalóan vissza-visszatér ugyanoda a tekintet. Mintha pihenni járna oda.
Én is a szemét kerestem - nem volt könnyű, mert a gesztusok elragadják a figyelmet, pontos, beszélő, történeteket mesélő gesztusok, amilyeneket csak a nagy öregek tudnak. Szóval, a szeme... komoly volt, olyan igazi. Kétségbeesett, talán. A szerep mélységénél is mélyebben lakó szenvedély, szigorúság, szomorúság, látnoki tűz. 
Olyan ember szeme, akit kívül, túl, felül van, nem akar semmit a világtól, mert többet tud róla, mint amennyit tudni érdemes. 
Olyan ember szava, aki minden szót úgy mond ki, hogy az lehetne az utolsó is. Semmi pátosz, csak szikár bizonyosság.

Amikor befejezi, még sokáig nem pattan el a buburék, akkor sem, amikor visszaváltozik esendő kis öregemberré, aki úgy örül a tapsnak, meghatottan, rácsodálkozva és zavarban, mégis mohón, mint egy versmondó kisgyerek.
Részesülni jöttünk ide, és ez történt, megtörtént.
Hogy elmondhassuk: még láttam színpadon Haumannt.
Még sokszor volna jó.