2012. március 26., hétfő

Haumann tekintete


Szókratész védőbeszéde
Haumann Péter előadása
Katona József Színház, Sufni

Nemrég azt írtam, örülök a kornak, hogy láthatom még színpadon Haumannt. Most, hogy sodródtunk a szűk átjárón a Sufni bejárata felé, a jegyszedő mellett ott állt szerényen ő maga, mintha számba akarná venni az érkezőket. Azt gondoltam, legszívesebben megérinteném, megsimítanám a zakóját. Persze olyan kis ostobácska gondolatnak tűnt ez, és mégis, talán kellett volna.

Azzal kárpótoltam magam azzal, hogy magamnak beszéltettem.
Mivel részben ez a szakmám, hivatásos szemkontaktőr és rezonőr vagyok, ha akarom, bármely előadó figyelmét magamra tudom vonni. Nem tudom, tulajdonképp mit látnak a tekintetemben, de az biztos, tudok úgy figyelni, hogy szeressenek nekem beszélni. Egy nagy színész persze attól nagy, hogy mindegy egyes néző azt érzi, egyenesen hozzá beszélnek a színpadról... de az más, amikor nyilvánvalóan vissza-visszatér ugyanoda a tekintet. Mintha pihenni járna oda.
Én is a szemét kerestem - nem volt könnyű, mert a gesztusok elragadják a figyelmet, pontos, beszélő, történeteket mesélő gesztusok, amilyeneket csak a nagy öregek tudnak. Szóval, a szeme... komoly volt, olyan igazi. Kétségbeesett, talán. A szerep mélységénél is mélyebben lakó szenvedély, szigorúság, szomorúság, látnoki tűz. 
Olyan ember szeme, akit kívül, túl, felül van, nem akar semmit a világtól, mert többet tud róla, mint amennyit tudni érdemes. 
Olyan ember szava, aki minden szót úgy mond ki, hogy az lehetne az utolsó is. Semmi pátosz, csak szikár bizonyosság.

Amikor befejezi, még sokáig nem pattan el a buburék, akkor sem, amikor visszaváltozik esendő kis öregemberré, aki úgy örül a tapsnak, meghatottan, rácsodálkozva és zavarban, mégis mohón, mint egy versmondó kisgyerek.
Részesülni jöttünk ide, és ez történt, megtörtént.
Hogy elmondhassuk: még láttam színpadon Haumannt.
Még sokszor volna jó.

2012. február 19., vasárnap

Ennyi

Spiró György: Koccanás
Katona József Színház

Kétségbeejtően hiteles. Nincs is mit mondani róla.
Tényleg: ennyi itt az élet. Belefér két felvonásba.

Sajnálom.

2012. február 14., kedd

Similis simile gaudet....

(Hasonló a hasonlónak örül.)


A filozófus – Katona József Színház

Torz fintor, hogy a magyar nyelv a simlis szóval emlékezik meg a latin eredetiről. 
Sim(i)lis nemzet vagyunk – azaz hasonló a hasonlónak örül, nem áll szóba a másfélével, erre jó oka van, és nem is rejti azt véka alá.

Erről szól a 18. századi magyar színmű is, könnyed mulattatás, amit most Gothár Péter elővett, megmutatni, mi fán terem az   (újra-)értelmezés. Nincs is ezzel baj, bár a darab maga persze kicsit unalmas, de a színházi munka minden részlete kitűnő, és néha nem árt magunkba szívni a szöveggel egy kis történelmi ájert.
A színmű eredetileg a tanulatlan, „parlagi“ magyar nemességet ostorozta volna, de ezt csak a lexikonból olvastam ki utóbb. A nekem szóló üzenet inkább az volt belőle: nem kell mindig ez a párbeszéd-mantra, tolerancia-kényszerképzet, a dolgokon néha egyszerűbben is túlléphetünk.

Van ugyebár itt egy filozófus, akivel senki se boldogul: se úr, se szolga nem ért szót vele. Az egyik túl egyszerű, a másik feleslegesen bonyolult neki, mindenkinek csupa kudarc vele társalogni. Fel is hagynak a próbálkozással, minek szomorítanák magukat, keresnek inkább neki egy magafajta lehetetlen alakot, egy nőt persze, Happy Valentine, összeboronálják őket, aztán haladjunk tovább isten hírével.

Nehéz nem gondolnom arra, hogy a korszerűtlen darabban ezt láthatta meg a rendező is. Így élünk mi itt évszázadok óta, bezárva, a bedeszkázott ablakon néha lengedez a függöny, de nem jön be friss levegő, csak a port kavarja még az új időknek új szele is.

Mit tudnak a filozófusok a világról? És mit tud a világ a filozófusokról? Mit kezdünk azokkal, akiket drága pénzen azért taníttatunk, hogy bölcsességükkel jobbá tegyék az életünket?
Nos, főleg elkerüljük őket.
A hasonlóknak örülünk, nekik nem - mert ők mások.
Tudásukat nem saját lehetőségeink kiterjesztésének érezzük, hanem kicsinységünk bizonyítékának, és lássuk be, jó okkal. A dölyfös távolságtartás egyik oldaltól sem idegen, mindkettő a jó életet és a szabadságot írígyli a másiktól. Az egyik a gondolkodás szabadságát élvezi, a másik a gondolatok alóli felszabadulás könnyűségét.

Nagyon régi a gondolat, hogy vajon nem volna-e helyesebb, ha világunk irányítását a legbölcsebbekre, vagyis a filozófusokra bíznánk. Ezt a megoldást persze elsősorban mindig a filozófusok forszírozták, nem túl sok sikerrel.
Ma a világ bonyolultabb tán valamivel, mint Platon korában, nem is próbálkozik komoly ember olyan művel, amelynek „Az állam“ címet merné adni. (Ez már hübrisz volna, ahogy a filozófusok mondanák.) A filozófusok a maguk hasznára, örömére és bánatára bölcselkednek, egymást közt vannak, mint a színműbéli Párménió és Szidalisz.

Azért vannak persze kivételek.

Egyd Gstättner osztrák filozófus (amúgy szintén drámaíró, íróember) például olyan filozófus, aki egészen közel került a kormányzáshoz. Taxisként dolgozott, és írásaiból ítélve nyilvánvalóan foglalkoztatta a jó kormányzás filozófiai megalapozása.
“Az ötödik sebességbe kapcsolva föllelhetetlenek, érinthetetlenek és életfilozófiailag sebezhetetlenek vagyunk.”
Gstättner példája talán nem is egyedi.

Biztos vagyok benne, hogy néha, talán véletlenül a filozófusok (akik magyarázzák a világot) és a kormányzók (akik a világot megváltoztatják) mégis szóba elegyednek egymással. 
Gondolom, ilyenkor kölcsönösen meglepődnek: nos, milyen jól elbeszélgettünk – és mennek tovább, isten hírével.

2012. január 3., kedd

Karácsonyi bili


Láttam egy érdekes rögtönző-színházat az ünnep előtt, a Momentán társulat előadásában. 
A témát, amelyet a közönség cetlikre írott kérdéseiből dolgoztak fel, így hirdették: 
Miért éppen karácsonykor borul ki a bili“? 
A nézői ötletekből meglepően sok volt, és mind ismerősnek tűnt.  (Milyen és mekkora fát vegyünk? Ki viszi haza és ki fogja belefaragni a talpba? Ki díszítse fel és mivel? Mi legyen a vacsora? Ki főz és mikor? Hol karácsonyozzunk és kivel? Milyen sorrendben látogassuk meg a család többi tagját? Mit vegyünk ajándékba és mennyiért? Ki veszi meg és ki csomagolja be? Nem szokványos, de létező kérdés, hogy mi legyen az elvált - akár többszörösen elvált - szülők régi és új családjainak közös ünneplésével, az egyedül élő távoli rokonok vagy szomszédok köszöntésével, és így tovább).
Ott volt a színpadon F. Várkonyi Zsuzsa, pszichológus, aki figyelte a játékot, a nézőket és önmagát, és néha hangosan gondolkodott. Néha szavakba öntötte a felismeréseinket, néha meg csak mosolygott és bólogatott.
Ügyes és vicces volt az előadás - én kevesebbet nevettem, többet töprengtem. Magamat láttam persze én is a színpadon, kikacaghattam volna, de inkább megsajnáltam.

De tényleg, mi történik velünk karácsonykor?

Akármilyen jó is volt az este, a címbeli kérdést bontatlanul hazavittem.
Néhány nappal később, az ünnep idején, észrevettem, hogy figyelem magam. Nem tudatosan, de persze nem is ok nélkül. Kerestem a választ. Pár töredéket megtaláltam, olyanokat, mint ezek itt, alább.

Azt hiszem, karácsonykor túl nagy a tét.

Túl sok mindennek kellene együtt lennie, ami a hétköznapokon megúszható, elszabotálható, megmagyarázható, pénzzel kiváltható, elhalasztható, átléphető.
Mert sietünk, mert ő siet, mert fáradtak vagyunk, mert nem most, nem itt, mert nem vele, mert dugó volt, mert influenzás lettem, mert Annuska kiöntötte a napraforgóolajat (ráadásul épp a villamossíneken).

Mindig van mentség.

Karácsonykor viszont nincs másik esély.
Itt és most kell nagyon jól csinálni, itt és most kell fontosnak éreznünk magunkat, és azt éreztetnünk másokkal, hogy ők fontosak.

Nincs főpróba, csak előadás.
Teljes tánckar és zenekar, szcenika és jelmez-díszlet.

Talán ezért nem megy jól.

Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy minden emberi minőségünket egyetlen eseményben méressük meg. Legtöbbünk kajla és tökéletlen, a kapcsolataiban halogató és renyhe, és mert mindig annyi mindent kell néznünk, egymást látni már lusták vagyunk, hiszen ott a telefon, ráadásul beszélgetni lehet fészbukozás közben is.

Nem tudjuk, hogy kell szeretni, pontosabban, hogyan kell jól szeretni – és hagyni, hogy szeressenek, úgy, ahogy nekünk jó. Persze, hogy mindenki erre vágyik, és persze, hogy nagy tabu ezt bevallani. A gyerekeknek szokott sikerülni, nekik könnyű, mert az ő rossz mondataik még kipotyognak, mint a tejfogak, nem szuvasodnak tovább.

Nem tudjuk, hogyan kell együtt lenni meghitten, félünk a csendtől, a nem-történéstől. Ha senki sem, beszél, akkor baj van, a csend kínos, a csend süket, a hallgatás nem sokatmondó, hanem árulkodó. Ha nincs zaj-szmog, majd csinálunk, beszéddel, fecsegéssel, történtetjük a dolgokat. Fáradtak vagyunk figyelni, és azt gondoljuk, más is fáradt ahhoz, hogy komoly dolgokról beszéljünk. Amúgy sem tudunk az érzéseinkről beszélni. Az örömeinket kérkedésnek éreznénk, a félelmeinket dobozba zárjuk, a bánatunkat eltemetjük.

Baj van persze magával a karácsonnyal is, pontosabban annak az intézményes formájával. Mindenki tudja, hogy semmi köze már se a szeretethez, se az eredetmítoszhoz, Jézus születéséhez.
A fenyő, mint trójai faló került a nappalikba, az ajándékokat pedig igazából oda sem adhatnánk december 24-én este, hiszen akkor még meg sem született a gyermek – ezért aztán ajándékokat is csak napokkal később kapott, mire a királyok üggyel-bajjal odajutottak. Persze, ő nem volt olyan türelmetlen, mint a mi gyerekeink. Noch dazu csupa olyasmit kapott, amire csecsemőként nem vágyhatott különösebben.

Kevés család van, ahol a privát hagyományokat nem zabálta fel a történelem, és még kevesebb, ahol lettek új hagyományok. Kevés család van, ahol tudnak még nyugodtan, sietség nélkül enni, ahol a terített asztal nem amiatt fontos, ami reá kerül, hanem azok miatt, akik körbeülik.

Főképp pedig: jajj nekünk, perfekcionistáknak. Mi mindig a következő pillanatra gondolunk, tervezünk és kontrollálunk, sokat várunk magunktól és sokat akarunk nyújtani is. Nekünk minden előadás premier, és minden premier megmérettetés önmagunk előtt. Hát még akkor, ha egy teljes év telik el a következő esély, az legközelebbi bemutató előtt...
Ezért nem könnyű a családunknak sem.