2014. október 21., kedd

Az egyensúly természetéről


Évek óta jógázom.
Nem vagyok elkötelezett: a jógát, mint sok minden mást, csupán alkalmas eszköznek tekintem arra, hogy a hétköznapok sodrán kívül másféle módon is megtapasztaljam és műveljem önmagamat.
A jóga mindenekelőtt: alázatra tanít. Éppen úgy, mint a nyugati értelemben vett sportok és a komoly betegségek.
Ilyen módon lett életformám része a heti egyszeri gyakorlás. Ha hosszabb ideig elmarad, az olyan érzés, mintha elveszíteném a kontúrjaimat. Sokat tanultam belőle önmagamról és ilyenkor, a közös gyakorlásokon van módom megfigyelni és csodálni mások sokféleségét, csendes kitartását, akaraterejét is.
Sokat változtam is, igen, talán ez esetben fejlődésnek is mondhatjuk ezt.
Egyvalami azonban nem változott: az egyensúlyi gyakorlatokban ma is olyan ügyetlen vagyok, mint a kezdetekkor. Mindig azt gondoltam: ez nyilván az adottságaim miatt lehet így.

De ma megértettem valamit.
Robi, az oktatóm vezetett rá.
Nem mondott semmi különöset, csak amit már tudtam: ne a mozdulatra figyeljek, hanem az összpontosításra. Fókuszáljak egy pontra, és csak arra koncentráljak, hogy a tekintetemet a gyakorlat során mindvégig tűpontosan ott tartsam.
A gyakorlat nem ment egyből flottul - de ma, valahogyan, tisztán és világosan azt mégis megláttam, mit jelent az egyensúly.

Arra is ráébredtem, hogy ez az: az egyensúly, ami mostanában leginkább foglalkoztat. A munkám kapcsán elsősorban - de lám, van dolgom ezzel nekem magamnak is.

Mindig is ellenérzéseim voltak a konfekció-megoldásokkal. Az egyensúly megőrzésére is sok konfekció-megoldást találunk. Sosem voltam ezekkel elégedett.

Az én szakmámban arra szerződünk, hogy problémákat oldjunk meg. Emberi problémákat, amelyeket az ügyfél hoz magával, mi pedig segítünk a végére járni, amennyire tőlünk telik, legjobb tudásunk szerint. Ezen problémák sora végtelen változatosságot mutat, a mintázat azonban egyszerűbb. Éppen ezért a szakirodalom szívesen rendezi ezeket jól érthető címszavak alá, mint például időgazdálkodási, konfliktuskezelési probléma, asszertivitással kapcsolatos nehézségek, vagy épp a kiégés-szindróma.
Ezek közé tartozik - közkeletű megfogalmazással- az úgynevezett „munka-magánélet egyensúly“.
Sosem értettem, miért éppen ezzel van a legnagyobb bajom, de bajom volt vele mindig, már első hallásra is. Mivel az én ügyfeleim szerepük szerint többnyire felsővezetők, azt tapasztaltam, hogy a stabil, érett személyiségeknél ez sosem igazán kérdés. Pontosabban: teljesen egyértelmű számukra, hogy nincs kétféle életük, amelyek között, kezükben póznával, kifeszített kötélen kellene tipegniük. Az életük komponensei nem mérhetők valamiféle patikamérlegen.
Aki vezetőnek születik (mert erre csak születni lehet), az vezetőként éli az életét, és sosem kérdéses sem önmaga sem a környezete számára, hogy ez a fajta „kiválasztottság“ nincs ingyen. Ára van, mert vezetőnek lenni nemcsak szerep, hanem alapbeállítódás. De ugyanez igaz mindazokra, akik nem vezetők ugyan, de munkájukat valódi hivatásnak, örömforrásnak tekintik, többnek pénzkeresetnél, kényszerűségnél.

Azok az ügyfelek, akik „munka-magánélet egyensúlyi“ panaszokkal érkeznek, többnyire öntudatlanul szűrik le ezt a jól hangzó diagnózist valamilyen folyékony halmazállapotú információ-folyamból, leginkább a korszellem hatására.

A közös bíbelődés során aztán elég hamar kiderül, hogy az egyensúlyzavarként elnevezett élmény mögött valami nagyon is kézzelfogható, és a tényleges helyzetből egyáltalán nem következő probléma áll. Például a döntéshozással kapcsolatos súlyos ambivalencia, aminek következtében valaki nem tud vagy inkább nem akar különbséget tenni a fontos és fontatlan feladatok között. Esetleg megfelelési kényszer,  amikor valaki épp a saját fontosságát nem látja, és sosem meri saját igényeit a másoktól érkező „elvárások“ elé helyezni. Vagy épp ellenkezőleg: beidegződések, amelyek lehetetlenné teszik számára, hogy az önmaga elé állított mércét reális magasságba állítsa be. A tényleges okok száma végtelen változatosságot mutat, de a közös bennük, hogy szinte biztosan ott van valamelyik az „egyensúlyzavar“ képzete mögött.

Mit kezdjünk hát ezekkel a képzetekkel? Mi fán terem a valódi egyensúly?

A jóga erre adott ma választ.

A jóga szerint az egyensúlyvesztés képzete nem más, mint szorongásainkon alapuló miszpercepció, téves valóságérzékelés.  Egyensúlyvesztéshez az a - tapasztalatokon alapuló -  félelem vezet, hogy az egyensúly tűnékeny állapot, ezért bármikor elveszthető. Vagyis akkor vesztjük el az egyensúlyunkat, amikor eszükbe jut, hogy egyensúlyunkat elveszthetjük. Habár annak hangzik, ez mégsem körbenforgás.

Gondoljunk azokra a közismert kísérletekre, amelyek során a résztvevőknek különféle helyzetben kell egy deszkán néhány métert egyenesen megtenniük. Ha egy padlóra fektetett húsz centi széles deszkán kell végigmennie a kísérleti alanynak, ez szinte mindenkinek sikerül, anélkül, hogy mellélépne akár egyszer is. Ha a deszkát elemeljük a padlótól, akár csak fél méterre is, a a kísérleti alanyok többsége már az első lépések után meginog, és minél magasabbra emeljük a lécet (szó szerint is, de ugyebár képletesen is...), annál többen hibáznak.
Ezek a kísérletek is azt bizonyítják, hogy az egyensúly képzete elsősorban a fejünkben dől el.
Így van ez a fizikai és lelki egyensúllyal is.

Az egyensúlyvesztés tehát az, amikor szorongásaink eluralnak bennünket. Az a helyzet, amikor ha csak egy pillanatra is (vagy akár tartósan) elhisszük, hogy az egyensúly nem természetes állapot.

Mi következik ebből és a jógaóra tanulságából?

Robi útmutatása voltaképp arra vonatkozott, hogy az egyensúly megőrzéséhez éppenhogy ne arra figyeljek, aminek egyensúlyban kellene lennie. Ne a lábam, kezem, törzsem precíz irányításával törődjek, hanem bízzam azt arra a rendszerre, ami természettől fogva megvan és működik bennem: aminek köszönhetően képes vagyok két lábon megállni és a padlón fekvő deszkán hiba nélkül végighaladni. 

Arra figyeljek, ami fölött ennek a rendszernek nincs hatalma, de a tudatomnak igen. 
A tudatomnak kell dolgoznia ösztönös késztetésem: az egyensúlyvesztéstől való szorongás legyőzésén.

Vagyis az egyensúly megtartásának művészete: a fókuszálás művészete.  Ha képesek vagyunk egy pontra kitartóan összpontosítani (azaz voltaképp egy nagy erőfeszítést igénylő művelettel elterelni a figyelmünket szorongásunkról), az egyensúly magától működik.

Úgy gondolom, nincs ez másképp életünk folyásában sem.
Ha képesek vagyunk tartani a fókuszt, vagyis ha – tágabb értelemben - világosan látjuk, mi a fontos számunkra, és mi magunk pont a megfelelő helyen vagyunk saját prioritás-listánkon, akkor az egyensúly már magától beáll.

Már csak fókuszálni kell megtanulni - és ebben mindig jól jön a segítség.