Évek
óta jógázom.
Nem
vagyok elkötelezett: a jógát, mint sok minden mást, csupán alkalmas eszköznek
tekintem arra, hogy a hétköznapok sodrán kívül másféle módon is megtapasztaljam
és műveljem önmagamat.
A
jóga mindenekelőtt: alázatra tanít. Éppen úgy, mint a nyugati értelemben vett
sportok és a komoly betegségek.
Ilyen
módon lett életformám része a heti egyszeri gyakorlás. Ha hosszabb ideig
elmarad, az olyan érzés, mintha elveszíteném a kontúrjaimat. Sokat tanultam belőle
önmagamról és ilyenkor, a közös gyakorlásokon van módom megfigyelni és csodálni
mások sokféleségét, csendes kitartását, akaraterejét is.
Sokat
változtam is, igen, talán ez esetben fejlődésnek is mondhatjuk ezt.
Egyvalami
azonban nem változott: az egyensúlyi gyakorlatokban ma is olyan ügyetlen
vagyok, mint a kezdetekkor. Mindig azt gondoltam: ez nyilván az adottságaim
miatt lehet így.
De
ma megértettem valamit.
Robi,
az oktatóm vezetett rá.
Nem
mondott semmi különöset, csak amit már tudtam: ne a mozdulatra figyeljek, hanem
az összpontosításra. Fókuszáljak egy pontra, és csak arra koncentráljak, hogy a
tekintetemet a gyakorlat során mindvégig tűpontosan ott tartsam.
A
gyakorlat nem ment egyből flottul - de ma, valahogyan, tisztán és világosan azt
mégis megláttam, mit jelent az egyensúly.
Arra
is ráébredtem, hogy ez az: az egyensúly, ami mostanában leginkább foglalkoztat.
A munkám kapcsán elsősorban - de lám, van dolgom ezzel nekem magamnak is.
Mindig
is ellenérzéseim voltak a konfekció-megoldásokkal. Az egyensúly megőrzésére is
sok konfekció-megoldást találunk. Sosem voltam ezekkel elégedett.
Az
én szakmámban arra szerződünk, hogy problémákat oldjunk meg. Emberi
problémákat, amelyeket az ügyfél hoz magával, mi pedig segítünk a végére járni,
amennyire tőlünk telik, legjobb tudásunk szerint. Ezen problémák sora végtelen
változatosságot mutat, a mintázat azonban egyszerűbb. Éppen ezért a
szakirodalom szívesen rendezi ezeket jól érthető címszavak alá, mint például
időgazdálkodási, konfliktuskezelési probléma, asszertivitással kapcsolatos
nehézségek, vagy épp a kiégés-szindróma.
Ezek
közé tartozik - közkeletű megfogalmazással- az úgynevezett „munka-magánélet
egyensúly“.
Sosem
értettem, miért éppen ezzel van a legnagyobb bajom, de bajom volt vele mindig,
már első hallásra is. Mivel az én ügyfeleim szerepük szerint többnyire
felsővezetők, azt tapasztaltam, hogy a stabil, érett személyiségeknél ez sosem
igazán kérdés. Pontosabban: teljesen egyértelmű számukra, hogy nincs kétféle
életük, amelyek között, kezükben póznával, kifeszített kötélen kellene
tipegniük. Az életük komponensei nem mérhetők valamiféle patikamérlegen.
Aki
vezetőnek születik (mert erre csak születni lehet), az vezetőként éli az
életét, és sosem kérdéses sem önmaga sem a környezete számára, hogy ez a fajta
„kiválasztottság“ nincs ingyen. Ára van, mert vezetőnek lenni nemcsak szerep,
hanem alapbeállítódás. De ugyanez igaz mindazokra, akik nem vezetők ugyan, de munkájukat
valódi hivatásnak, örömforrásnak tekintik, többnek pénzkeresetnél, kényszerűségnél.
Azok
az ügyfelek, akik „munka-magánélet egyensúlyi“ panaszokkal érkeznek, többnyire
öntudatlanul szűrik le ezt a jól hangzó diagnózist valamilyen folyékony
halmazállapotú információ-folyamból, leginkább a korszellem hatására.
A
közös bíbelődés során aztán elég hamar kiderül, hogy az egyensúlyzavarként
elnevezett élmény mögött valami nagyon is kézzelfogható, és a tényleges
helyzetből egyáltalán nem következő probléma áll. Például a döntéshozással
kapcsolatos súlyos ambivalencia, aminek következtében valaki nem tud vagy
inkább nem akar különbséget tenni a fontos és fontatlan feladatok között.
Esetleg megfelelési kényszer,
amikor valaki épp a saját fontosságát nem látja, és sosem meri saját
igényeit a másoktól érkező „elvárások“ elé helyezni. Vagy épp ellenkezőleg:
beidegződések, amelyek lehetetlenné teszik számára, hogy az önmaga elé állított
mércét reális magasságba állítsa be. A tényleges okok száma végtelen
változatosságot mutat, de a közös bennük, hogy szinte biztosan ott van
valamelyik az „egyensúlyzavar“ képzete mögött.
Mit
kezdjünk hát ezekkel a képzetekkel? Mi fán terem a valódi egyensúly?
A
jóga erre adott ma választ.
A
jóga szerint az egyensúlyvesztés képzete nem más, mint szorongásainkon alapuló miszpercepció,
téves valóságérzékelés. Egyensúlyvesztéshez az a - tapasztalatokon alapuló - félelem vezet, hogy az egyensúly
tűnékeny állapot, ezért bármikor elveszthető. Vagyis akkor vesztjük el az
egyensúlyunkat, amikor eszükbe jut, hogy egyensúlyunkat elveszthetjük. Habár
annak hangzik, ez mégsem körbenforgás.
Gondoljunk
azokra a közismert kísérletekre, amelyek során a résztvevőknek különféle
helyzetben kell egy deszkán néhány métert egyenesen megtenniük. Ha egy padlóra
fektetett húsz centi széles deszkán kell végigmennie a kísérleti alanynak, ez
szinte mindenkinek sikerül, anélkül, hogy mellélépne akár egyszer is. Ha a
deszkát elemeljük a padlótól, akár csak fél méterre is, a a kísérleti alanyok
többsége már az első lépések után meginog, és minél magasabbra emeljük a lécet
(szó szerint is, de ugyebár képletesen is...), annál többen hibáznak.
Ezek
a kísérletek is azt bizonyítják, hogy az egyensúly képzete elsősorban a
fejünkben dől el.
Így
van ez a fizikai és lelki egyensúllyal is.
Az
egyensúlyvesztés tehát az, amikor szorongásaink eluralnak bennünket. Az a
helyzet, amikor ha csak egy pillanatra is (vagy akár tartósan) elhisszük, hogy
az egyensúly nem természetes állapot.
Mi
következik ebből és a jógaóra tanulságából?
Robi
útmutatása voltaképp arra vonatkozott, hogy az egyensúly megőrzéséhez éppenhogy
ne arra figyeljek, aminek egyensúlyban kellene lennie. Ne a lábam, kezem,
törzsem precíz irányításával törődjek, hanem bízzam azt arra a rendszerre, ami
természettől fogva megvan és működik bennem: aminek köszönhetően képes vagyok
két lábon megállni és a padlón fekvő deszkán hiba nélkül végighaladni.
Arra
figyeljek, ami fölött ennek a rendszernek nincs hatalma, de a tudatomnak igen.
A tudatomnak kell dolgoznia ösztönös késztetésem: az egyensúlyvesztéstől való szorongás legyőzésén.
A tudatomnak kell dolgoznia ösztönös késztetésem: az egyensúlyvesztéstől való szorongás legyőzésén.
Vagyis
az egyensúly megtartásának művészete: a fókuszálás művészete. Ha képesek vagyunk egy pontra kitartóan
összpontosítani (azaz voltaképp egy nagy erőfeszítést igénylő
művelettel elterelni a figyelmünket szorongásunkról), az egyensúly magától
működik.
Úgy
gondolom, nincs ez másképp életünk folyásában sem.
Ha
képesek vagyunk tartani a fókuszt, vagyis ha – tágabb értelemben - világosan
látjuk, mi a fontos számunkra, és mi magunk pont a megfelelő helyen vagyunk
saját prioritás-listánkon, akkor az egyensúly már magától beáll.
Már
csak fókuszálni kell megtanulni - és ebben mindig jól jön a segítség.