A Hamlet az Örkény
Színházban
Nádasdy Ádám
Limerikek
"Jó téma itt ez a
Hamlet,
elkelne róla egy
pamflet” –
gondolta Shakespeare
úr.
Azóta csak pirul,
mert pamfletnek egy
kissé pimf lett.”
A Hamlet a kötelező, a nagyszerű és a közhelyes, Hamlet a balsors
és a nyűg, a tűrés és a lázadás, a halál és az álom, a küldetés és a csalódás.
Hamlet az esélytelen küzdelem és a szükségszerű bukás, mert
Hamlet, lássuk be: lúzer.
És mégis, Hamlet, a nyámnyila és érzelgős értelmiségi nevét
mégis ismerjük háromszáz éve, róla mégis drámát írt a híres angol is - míg a
nagypályás Claudiusról, a trónbitorló nagybácsiról, a dán királyról senki sem.
Na és Fortinbras, a nevető harmadik? Ő ki volt? Ki tudja ma
már. Valami norvég pasas.
Pedig: ő a sikersztori, ugye. Ma ő lenne a címlapon.
Vagy mégsem???
Hát, szerintem mégsem.
Lehet, hogy sikeres, de nincs benne semmi izgalom.
Ez a Hamlet nem drámai hős, sokkal inkább identitását kereső
anarchista. Legalábbis most, az Örkény színpadán.
A rendszerrel szembe menő, mentálisan kicsit sérült,
boldogtalan, a minden-mindegy vesztes.
És mégis: ő a címszereplő.
Miért fontos hát nekünk? Mit keresünk a történetében? Miért
akarjuk látni küzdelemnek látni vergődését, majd bukását és miért akarunk mégis
felmagasztosulni vele?
Mert Hamlet sztorija a hiteles élet sztorija.
Mert lélekben azért, ha kicsiben is, de mind efféle
ellenállók vagyunk, vagy legalábbis sokan dédelgetjük magunkban ezt a képet
önmagunkról. Szeretnénk azt hinni legalább, hogy mi sem tűrnénk el a gyalázatot.
Kényelmes színházi székünkben a sötét nézőtéren pár óra
erejéig így mi is Hamletek lehetünk.
Még akkor is, ha Hamlet olyan figura, akihez nehéz
viszonyulni.
Öntörvényű, világvégi individualista. Nem szervezeti ember,
nem is passzolna semmilyen rendszerbe. Fájó szívvel és rossz lelkiismerettel
rúgnánk ki a a cégtől még a próbaidő vége előtt. Rendszergazda vagy start up-os
még lehet belőle, de emberek közé ne menjen... mondjuk róla egymást közt.
A Hamletek itt élnek velünk, csak épp nem bomlik ki a
történetük. Zárványnak látszanak majd a kor borostyán-emlékében. Alighanem
boldogtalanok: olyasvalakik, akiket meg nem értett művésznek vagy pszichésen
sérültnek tartunk.
Pedig csak következetesek.
Jelen vannak ők, legfeljebb csak rejtőzködnek.
Jól teszik.
Hiszen ami lenyűgöz a színpadon, az a ruhatárban már inkább
zavarba ejtene.
A színházban az a nagyszerű, hogy minden új bemutató egy új
lehetőség az írott mű másfajta megmutatására. Az úgynevezett rendezői
értelmezés persze nyilván nem garantáltan lesz mindig sikeres, de a jobbfajta
színházcsinálás világában arra föltétlen alkalmat ad, hogy a néző újra és újra megfogalmazza
a viszonyát a műhöz és/vagy a szereplőkhöz – vagy éppen magához a problémához.
Hiszen a jó dráma igazából egy problémafelvetés.
Ez a Hamlet nem emelkedik erkölcsi magaslatokra, nem
klasszabb és nem méltóbb, mint bárki más. Egy kínlódó bohóc, nemi identitásában
is billegő, éretlen kölyök, aki még ahhoz is gyerek, hogy fogadja egy felnőtt
nő mély szerelmét.
Arcoskodó és harcoskodó Hamlet, vad és vadóc, aki
szembeszáll, egyedül és feleslegesen, de
végül nem hagy maga után mást, mint hullákat - a sajátját is beleértve.
Nem úgy, ahogyan mások megformálnák, ahogyan egy holywood-i
filmhez alkalmas lenne, hanem úgy, ahogyan van.
Ez egy ilyenforma Hamlet. Őrülten, vagy csak tettetve,
csaholva és komédiázva, ölve és halva.
Az Örkény Színház előadása Nádasdy Ádám fantasztikus,
ropogós és recsegős új fordításában, Bagossy László rendezésében, bombasztikus,
erőteljes díszletben, másfél éve fut.
Nézze meg, aki még nem látta.