(Top Dogs, Katona József színház, Kamra)
Régóta adósa
vagyok magamnak a mindig teltházas sikerdarabbal, és tegnap éjjel ma estére az
utolsó szabad hely kellette magát az interneten.
Igyekeztem
helyén kezelni az elvárásaimat, de sajnos, úgy tűnik, ez nem sikerült.
Igyekeztem ellazultan érkezni, a büfében egy pohár borral is rásegítettem, de a
nagy orrbavágás mégis elmaradt. Igaz, a darab bő tíz éve fut - ami akkor
reveláció erejű lehetett, az mára ellapult, mint sinus-görbe a sirokkóban.
Mit is tudunk
meg itt a színház látva láttató ereje által? Mit bányásznak ki a figurákból a
pályájuk csúcsán lévő klassz színészek?
Néhány noigen-t.
No, igen, a
menedzserek nem túl tanultak, nem túl kifinomult lelkek. Specialisták, nem generalisták - így félanalfabéták
társas kapcsolataikban, önismeretben és műveltségben.
No, igen, a
multiknál nem kíváncsiak senki lelkére, és igen, a nagy gép minden fogaskereke
eldobható és lecserélhető.
No, igen, a
tréningek többsége olcsó parasztvakítás, silány kompilácója meg nem értett,
innen-onnan kopipésztelt, lebutított, eredetileg bonyolult és kimunkált technikáknak.
Sous vide eljárással hőkezelt,
csírátlanított, majd formátumba öntött katyvasz.
És??? No,
igen???
Lépcsőházi
gondolat mégis van. A bemutató óta eltelt évtizedben a karakterek mit sem
változtak. A katalógus ma is érvényes: a házasságát elhanyagoló
munka-alkoholista férj, az anyai elutasítás miatt teljesítménykényszerben
szenvedő szingli, a cinikus macsó, a korrumpálódott értelmiségi, a gyermeki
hisztériában megrekedt kisfiú, és a többi.
A vállalati tréningek se lettek szofisztikáltabbak,
még annyival se, amennyivel a Louis Vuitton táska jobb a fekete műbőr
diplomatatáskánál és a Ferragamo cipő jobb a makkos cipőnél (fehér zoknival,
naná). Nagyobb hűhó, több kellem, de azért a lábgombát egyik se öli ki, ha már
megtelepedett.
A „kenyőcs“,
ahogy Hamvas Béla nevezte, ma is ugyanaz, és a keretek csekély elmozdulása nem
sokat változtat a keretek közé szorultakon. A multi, ha szitokszóvá vált is, errefelé,
a gyarmatokon még ma is a biztos egzisztenciát, az inszentív utakat, hivalkodó
autókat jelenti, miközben a világban felnőtt egy nemzedék, akik tornacipőben, kerékpárral
járnak be milliárdos forgalmú cégüket igazgatni, és a vállalat törzstőkéje este
hét után a romkocsmában issza a sörét.
Időközben Vajdai
Vili, Szabó Győző és Fekete Ernő kezdő színészekből derék negyvenes fickók
lettek, pályájuk csúcsán, mandínerből megcsinálják az előadást a nézők
kedvéért. Mert kicsi a nézőtér, és még mindig tolong a sokadik generációs
csodaleső nép. Kicsit csodálkoznak is a könnyű sikeren, amikor kijönnek
meghajolni: látszik, nekik ez ujjgyakorlat, inkább élvezik a ripacskodással
kacérkodó kis belső improvizációkat, mint hogy belehalnának estéről estére -
mint ugyanők, ugyanebben a színházban, más darabokban.
Furcsamód, ha
mérhető az eltelt idő, leginkább ebben érhető tetten.
Vajdai Vilin
látszik - no, igen.