2013. október 23., szerda

Noigen, nopliz


(Top Dogs, Katona József színház, Kamra)

Régóta adósa vagyok magamnak a mindig teltházas sikerdarabbal, és tegnap éjjel ma estére az utolsó szabad hely kellette magát az interneten.
Igyekeztem helyén kezelni az elvárásaimat, de sajnos, úgy tűnik, ez nem sikerült. Igyekeztem ellazultan érkezni, a büfében egy pohár borral is rásegítettem, de a nagy orrbavágás mégis elmaradt. Igaz, a darab bő tíz éve fut - ami akkor reveláció erejű lehetett, az mára ellapult, mint sinus-görbe a sirokkóban.
Mit is tudunk meg itt a színház látva láttató ereje által? Mit bányásznak ki a figurákból a pályájuk csúcsán lévő klassz színészek?
Néhány noigen-t.

No, igen, a menedzserek nem túl tanultak, nem túl kifinomult lelkek. Specialisták, nem generalisták - így félanalfabéták társas kapcsolataikban, önismeretben és műveltségben.
No, igen, a multiknál nem kíváncsiak senki lelkére, és igen, a nagy gép minden fogaskereke eldobható és lecserélhető.
No, igen, a tréningek többsége olcsó parasztvakítás, silány kompilácója meg nem értett, innen-onnan kopipésztelt, lebutított, eredetileg bonyolult és kimunkált technikáknak. Sous vide eljárással hőkezelt, csírátlanított, majd formátumba öntött katyvasz.
És??? No, igen???

Lépcsőházi gondolat mégis van. A bemutató óta eltelt évtizedben a karakterek mit sem változtak. A katalógus ma is érvényes: a házasságát elhanyagoló munka-alkoholista férj, az anyai elutasítás miatt teljesítménykényszerben szenvedő szingli, a cinikus macsó, a korrumpálódott értelmiségi, a gyermeki hisztériában megrekedt kisfiú, és a többi. 
A vállalati tréningek se lettek szofisztikáltabbak, még annyival se, amennyivel a Louis Vuitton táska jobb a fekete műbőr diplomatatáskánál és a Ferragamo cipő jobb a makkos cipőnél (fehér zoknival, naná). Nagyobb hűhó, több kellem, de azért a lábgombát egyik se öli ki, ha már megtelepedett.

A „kenyőcs“, ahogy Hamvas Béla nevezte, ma is ugyanaz, és a keretek csekély elmozdulása nem sokat változtat a keretek közé szorultakon. A multi, ha szitokszóvá vált is, errefelé, a gyarmatokon még ma is a biztos egzisztenciát, az inszentív utakat, hivalkodó autókat jelenti, miközben a világban felnőtt egy nemzedék, akik tornacipőben, kerékpárral járnak be milliárdos forgalmú cégüket igazgatni, és a vállalat törzstőkéje este hét után a romkocsmában issza a sörét.

Időközben Vajdai Vili, Szabó Győző és Fekete Ernő kezdő színészekből derék negyvenes fickók lettek, pályájuk csúcsán, mandínerből megcsinálják az előadást a nézők kedvéért. Mert kicsi a nézőtér, és még mindig tolong a sokadik generációs csodaleső nép. Kicsit csodálkoznak is a könnyű sikeren, amikor kijönnek meghajolni: látszik, nekik ez ujjgyakorlat, inkább élvezik a ripacskodással kacérkodó kis belső improvizációkat, mint hogy belehalnának estéről estére - mint ugyanők, ugyanebben a színházban, más darabokban.
Furcsamód, ha mérhető az eltelt idő, leginkább ebben érhető tetten.

Vajdai Vilin látszik - no, igen.

2013. október 22., kedd

Üdvtörténeti epizód: a lomizás

A ruhavásárlás: befelé identitásképző, kifelé önkifejezési eszköz. 
Szenvedély és a valósághoz való viszony tükre. 
Első ránézésre persze voltaképp jelentéktelen, gyakorlati kérdés. Van, akinek másodikra is, és van, aki nézheti a kérdést akármeddig, számára jelentéktelen marad.

A ruha: jelmez, takaró és díszlet - amivel szőrtelen és védtelen, az időjáráshoz evolúciós okból már alkalmazkodni képtelen, idővel romló testünket elfedjük.
A ruha: kultusztárgy, státuszszimbólum, csoportkohézió, ha meg társadalmi okból éppen hogy nem - akkor pont azért, azzal mond el sokat arról, kik vagyunk és hol élünk.
És áttátelesen nyilván a pénzhez való viszony tükre is, ami tapasztalataim szerint - sok más mellett -  elsősorban a biztonságkereséssel, pontosabban a (hamis vagy valós) biztonság megszerzésével, kétségbeesett fenntartásával függ össze.

Nekem úgy tűnik, hogy akik számára pénz, vagy a pénzen megvehető bármiféle javak túlzottan fontosak, azok gyakran rettentő belső bizonytalansággal küzdenek. Ha tetszik, kompenzálnak, vagy inkább előre menekülnek – miközben ők is tudják, hogy az igazán fontos dolgok pénzért nem kaphatóak. És ellenkezőleg is: és a javak halmozása persze nem zárja ki eleve, hogy ők a fontos dolgokra ne figyelnének. De azért intő jel.
Mert a múlandóságtól mindenki retteg, koldus és királyfi egyaránt. 
Mégis, túl egyszerű lenne azt állítani, hogy aki Patyomkin falut épít a státuszjavakból, az ne tudná, hogy ezek is mennyire múlandóak. 
Sokfélék vagyunk, sokfélék ők is.

A javak halmozásának, a szükségleteken felüli habzsolásnak másik szélsősége a turkálókban, bolhapiacokon és lomispiacokon remegő orrcimpákkal botorkáló kincskereső esete. 
Amikor a porban a halomban álló ruhák között kotorászol hajladozva a tűző napon a tapolcai lomison. Vagy a veszprémin. (Együtt az osztrákokkal, akik a saját kidobott cuccaikat vásárolják vissza a lomizóktól. Szerintem nekik biztos van humorérzékük - vagy legalábbis tudják, mi az anakronizmus.)

A lomizás azonban elsősorban vadászszenvedély.
Tévedhetetlenül nyúlni bele a halomba egy eredeti (ráadásul bolti árcédulás) Armani nadrágért. Különben aligha vennél Armanit, mert nem érdekel, pont a státuszszimbólum mivolta miatt. Nem érdekel a "jól járni" élmény se, vagy legalábbis nem hinném, hogy ez a fő mozgatórugód.

Téged a kiválóság érdekel.

Ahogy egy gyűrött ruhakupac aljáról olyan félreismerhetetlenül kiragyog a kiválóság, az igazolja azokat, akik esküsznek a jó minőségű holmikra, legyen az ruha, vagy bármi más: rizottó, bicikli, tonettszék, zongorszonáta.
Az pedig, hogy milyen jó találati aránnyal nyúlsz a kupacba, igazolja a múltadat, amely során a kiválóság felismerésében gyakorlatra tettél szert. Igaz, eddig elsősorban a zongoraszonátákat és a tonettszékeket illetően, de már haladsz a rizottók és a szabásvonalak terén is. Aki a kiválóság felismerésében igazi mester, az az örök világosság fényével világít be a legporosabb résekbe is. 

Üdvtörténeti epizodista.

Bizonyos értelemben ez az a felkészültség, amit eddig a szüntelen figyeléssel, és mindenféle tanulással szereztél.
Hiúság ez? Önigazolási kényszer? Biztosan. Az is benne van.
Azzal hízelegsz magadnak, hogy ez csak akkor volna baj, ha nem volna más is benne.

Ha figyel az ember, nagyon sokféle történetet megismer.
Nemcsak azokat, amelyeket leírnak, hanem azokat is, amelyek a hétköznapokban néha csak töredékekben csillannak fel egy-egy elejtett mondatban vagy gesztusban. Vannak hátborzongatóak, érdekesek, unalmasak és vannak azok, amelyeket felemelőnek érzünk. Ezekben az a közös, hogy a főszereplő mindig úrrá lesz a körülmények hatalmán. Lelki arisztokrata ő, aki az értékeket immanens módon őrzi: nem gőgösen, hanem csendes kitartással. 

Te ezt tanulmányozod.

Olyan emberek ők, akikben legbelül ott van a bizonyosság, akár egy márvány posztamens, ezért nem szorulnak rá arra, hogy ezt kívül keressék. Mivel a mérce bennük van, ugyanilyen bizonyossággal ismerik fel a világban is, a dolgokban, a tágyakban is, meg az emberekben is. Ez több, mint ízlés, és több, mint „von Haus aus“ hozomány.


A kincskeresés, a lomis- és bolhapiacok világának izgalma legalább annyira ennek a nagy bizonyosságnak a szüntelen keresése, mint amennyire passzió, szenvedély és gyarló bírvágy.

2013. április 1., hétfő

Misi Mókus az örökké termő szigeten, avagy a boldogság képlete


Úgy alakult, hogy harminc évenként egy darab ideig zongorázni tanulok és filozófiát olvasok. 

Első alkalommal mindkét foglalatosság épp tíz évig tartott. Most az előbbit Erzsikével, aki szigorú és szenvedélyes, utóbbit pedig a Magyar Fenomenológiai Egyesület (filozófusnak) fiatal tudósaival gyakorlom – még nem tudni, milyen kitartással.
Úgy tűnik, nem haszontalan ciklikusan visszatérni korábbi kedvteléseinkhez. Tanulságos és mulattató is egyben: rácsodálkozom, milyen nehéz is ez, és más szempontból meg is lep könnyűségével. Másodszorra mindkettő inkább gyönyörködtet, súlya nem lehúz, hanem felemel.
Talán azért is, mert se zongorista, se filozófus bizonyosan nem leszek már – tét nélkül nyilván nagyobb az élvezet.

A filozófiai beszélgetés legutóbbi témája az öröm és szomorúság, közelebbről a  boldogság volt.
Arisztotelészt és Spinozát próbáltuk értelmezni. Előbbi, a filozófia egyik fő paradigmájaként egy későbbi megfogalmazás szerint a minél nagyobb és minél többeknek kijutó boldogság elérését tartotta kívánatosnak, szemben a sztoikus gondolattal, amelynek követői szerint a legtöbb, amit tehetünk boldogságunk érdekében, ha kerüljük a szenvedést.
A két hagyomány látszólag ellentmond egymásnak, ma úgy mondanánk, az egyik örömkereső, a másik fájdalomkerülő.

Míg hallgattam az asztaltársaságot, eszembe jutott Misi mókus példázata. 
Gyerekkorom kedvenc diafilmje volt, ma is kívülről tudom minden sorát. (Bár akkor még bizonyára nem voltam tudatában annak, hogy egy analitikus számára milyen sokatmondó tény volna ez személyiségemről.)

Misi Mókus, elunván a kispolgári reménytelenséget, a téli eleség feszt gyűjtögetését, egyről kettőre haladhatatlanságot, kalandos úton elindul legendabeli rokonaihoz, az Örökké Termő Szigetre. Habár a sziget csudálatosképp valóban létezik, Misi rövid úton ráébred, hogy a szüntelenül habzsoló mókusrokonok sorsa cseppet sem irigylésre méltó: amikor az örökké termő fa alatt megjelenik az éhes sakál, kövér társai nem tudnak elfutni előle.

Mondhatjuk tehát, hogy a jóllakottak boldogságukért az életükkel fizetnek. (Másfelől, ugyebár, ez „az életen át tartó boldogság“ biztos receptje is: ahol a boldogság végét ér, ott az élet is véget ér és viszont – ez legalább tiszta ügy.)

Misi viszont kereket old, és rövidesen túljár mindenki eszén, aki nála nagyobb vagy erősebb. A szigetről végül egy orákulum segíti kijutni: egy bölcs, aki tán filozófus, tán jógi, tán auraterapeuta, tán csakrasebész - már nem emlékszem.

A történet végét mindig kicsit csalódottan vettem tudomásul: annyi kaland és megpróbáltatás után Misi Conqistador Mókus tékozló fiúként bűnbánóan megtér a tisztes mókuspolgári létbe családjához.

A mese tanulsága szerencsére egyetlen diakockára korlátozódik, így aztán emlékként a szinopszis úgy maradt meg bennem, hogy igazolja néhai Ancsel Éva professzorom tételét: a tragédia voltaképp optimista műfaj, hiszen tanúsítja, hogy voltak, akik az elképzelhetetlennel próbálkoztak. (Talán a mesefilmkészítők nem erre az értelmezésre gondoltak, de ez már az ő üzleti kockázatuk.)


Hanem, vissza a filozófusokhoz: ha Misi Mókus példázata egyetlen történetben igazolja az amúgy teoretikusan homlokegyenest ellenkező örömkereső és fájdalomkerülő boldogság-definíciókat (amennyiben a mese első, kalandos felében ugyebár hozam-maximalizálásra, a hazakotródás motívuma során pedig veszteség-minimalizálásra törekszik),  akkor voltaképp azt is mondhatjuk, hogy a boldogság mindkét esetben egy viszonyt fejez ki. 

Egészen pontosan a fennálló és az ideális állapot közti viszonyt: a hedonisták/utilitariánusok szemszögéből a lehető legnagyobb boldogság viszonyul a jelenlegi boldogsághoz, a sztoikusok/freudisták szerint a jelenlegi fájdalomérzetünket a lehető legcsekélyebb fájdalomhoz mérjük. 
A képlet tehát egy törtszám alakjában is elgondolható, amelynek nevezőjében az ideális állapot van, számlálója pedig a jelenlegi állapotot méri. (A sztoikus paradigma szerint persze ennek a  reciproka érvényes, de ne kicsinyeskedjünk.) 
Nyilvánvaló, hogy amennyiben az így képzett tört értéke nagyobb vagy egyenlő, mint egy, akkor boldog állapotról beszélünk.

Látványpékségemben sült teóriám a társaságban meglepő tetszést aratott.
Kár, hogy Misi Mókus, aki az arca lehetne a megváltás-iparágat forradalmasító elméletemnek,  azóta börtönben ül, mert jogtalanul igényelte vissza az áfát az általa előállított mogyoróhéj-biodízel után. 
(Ő már tudta, hogy nem boldogságot, hanem pénzt kell keresni. Azt viszont nem tudta, hogy nem a fájdalmat kell kerülni, hanem az adóhivatalt.) 

Mert nyilván ez lenne a mese-remake befejezése -  már ha időközben sajnálatos módon nem ment volna ki a divatból a diafilm.