2012. február 19., vasárnap

Ennyi

Spiró György: Koccanás
Katona József Színház

Kétségbeejtően hiteles. Nincs is mit mondani róla.
Tényleg: ennyi itt az élet. Belefér két felvonásba.

Sajnálom.

2012. február 14., kedd

Similis simile gaudet....

(Hasonló a hasonlónak örül.)


A filozófus – Katona József Színház

Torz fintor, hogy a magyar nyelv a simlis szóval emlékezik meg a latin eredetiről. 
Sim(i)lis nemzet vagyunk – azaz hasonló a hasonlónak örül, nem áll szóba a másfélével, erre jó oka van, és nem is rejti azt véka alá.

Erről szól a 18. századi magyar színmű is, könnyed mulattatás, amit most Gothár Péter elővett, megmutatni, mi fán terem az   (újra-)értelmezés. Nincs is ezzel baj, bár a darab maga persze kicsit unalmas, de a színházi munka minden részlete kitűnő, és néha nem árt magunkba szívni a szöveggel egy kis történelmi ájert.
A színmű eredetileg a tanulatlan, „parlagi“ magyar nemességet ostorozta volna, de ezt csak a lexikonból olvastam ki utóbb. A nekem szóló üzenet inkább az volt belőle: nem kell mindig ez a párbeszéd-mantra, tolerancia-kényszerképzet, a dolgokon néha egyszerűbben is túlléphetünk.

Van ugyebár itt egy filozófus, akivel senki se boldogul: se úr, se szolga nem ért szót vele. Az egyik túl egyszerű, a másik feleslegesen bonyolult neki, mindenkinek csupa kudarc vele társalogni. Fel is hagynak a próbálkozással, minek szomorítanák magukat, keresnek inkább neki egy magafajta lehetetlen alakot, egy nőt persze, Happy Valentine, összeboronálják őket, aztán haladjunk tovább isten hírével.

Nehéz nem gondolnom arra, hogy a korszerűtlen darabban ezt láthatta meg a rendező is. Így élünk mi itt évszázadok óta, bezárva, a bedeszkázott ablakon néha lengedez a függöny, de nem jön be friss levegő, csak a port kavarja még az új időknek új szele is.

Mit tudnak a filozófusok a világról? És mit tud a világ a filozófusokról? Mit kezdünk azokkal, akiket drága pénzen azért taníttatunk, hogy bölcsességükkel jobbá tegyék az életünket?
Nos, főleg elkerüljük őket.
A hasonlóknak örülünk, nekik nem - mert ők mások.
Tudásukat nem saját lehetőségeink kiterjesztésének érezzük, hanem kicsinységünk bizonyítékának, és lássuk be, jó okkal. A dölyfös távolságtartás egyik oldaltól sem idegen, mindkettő a jó életet és a szabadságot írígyli a másiktól. Az egyik a gondolkodás szabadságát élvezi, a másik a gondolatok alóli felszabadulás könnyűségét.

Nagyon régi a gondolat, hogy vajon nem volna-e helyesebb, ha világunk irányítását a legbölcsebbekre, vagyis a filozófusokra bíznánk. Ezt a megoldást persze elsősorban mindig a filozófusok forszírozták, nem túl sok sikerrel.
Ma a világ bonyolultabb tán valamivel, mint Platon korában, nem is próbálkozik komoly ember olyan művel, amelynek „Az állam“ címet merné adni. (Ez már hübrisz volna, ahogy a filozófusok mondanák.) A filozófusok a maguk hasznára, örömére és bánatára bölcselkednek, egymást közt vannak, mint a színműbéli Párménió és Szidalisz.

Azért vannak persze kivételek.

Egyd Gstättner osztrák filozófus (amúgy szintén drámaíró, íróember) például olyan filozófus, aki egészen közel került a kormányzáshoz. Taxisként dolgozott, és írásaiból ítélve nyilvánvalóan foglalkoztatta a jó kormányzás filozófiai megalapozása.
“Az ötödik sebességbe kapcsolva föllelhetetlenek, érinthetetlenek és életfilozófiailag sebezhetetlenek vagyunk.”
Gstättner példája talán nem is egyedi.

Biztos vagyok benne, hogy néha, talán véletlenül a filozófusok (akik magyarázzák a világot) és a kormányzók (akik a világot megváltoztatják) mégis szóba elegyednek egymással. 
Gondolom, ilyenkor kölcsönösen meglepődnek: nos, milyen jól elbeszélgettünk – és mennek tovább, isten hírével.