Úgy
alakult, hogy harminc évenként egy darab ideig zongorázni tanulok és filozófiát
olvasok.
Első alkalommal mindkét foglalatosság épp tíz évig tartott. Most az
előbbit Erzsikével, aki szigorú és szenvedélyes, utóbbit pedig a Magyar
Fenomenológiai Egyesület (filozófusnak) fiatal tudósaival gyakorlom – még nem
tudni, milyen kitartással.
Úgy
tűnik, nem haszontalan ciklikusan visszatérni korábbi kedvteléseinkhez.
Tanulságos és mulattató is egyben: rácsodálkozom, milyen nehéz is ez, és más
szempontból meg is lep könnyűségével. Másodszorra mindkettő inkább
gyönyörködtet, súlya nem lehúz, hanem felemel.
Talán
azért is, mert se zongorista, se filozófus bizonyosan nem leszek már – tét
nélkül nyilván nagyobb az élvezet.
A
filozófiai beszélgetés legutóbbi témája az öröm és szomorúság, közelebbről
a boldogság volt.
Arisztotelészt
és Spinozát próbáltuk értelmezni. Előbbi, a filozófia egyik fő paradigmájaként egy későbbi megfogalmazás szerint a minél nagyobb és minél többeknek kijutó boldogság elérését tartotta kívánatosnak,
szemben a sztoikus gondolattal, amelynek követői szerint a legtöbb, amit
tehetünk boldogságunk érdekében, ha kerüljük a szenvedést.
A
két hagyomány látszólag ellentmond egymásnak, ma úgy mondanánk, az egyik
örömkereső, a másik fájdalomkerülő.
Míg
hallgattam az asztaltársaságot, eszembe jutott Misi mókus példázata.
Gyerekkorom kedvenc diafilmje volt, ma is kívülről tudom minden sorát. (Bár
akkor még bizonyára nem voltam tudatában annak, hogy egy analitikus számára milyen
sokatmondó tény volna ez személyiségemről.)
Misi
Mókus, elunván a kispolgári reménytelenséget, a téli eleség feszt gyűjtögetését,
egyről kettőre haladhatatlanságot, kalandos úton elindul legendabeli rokonaihoz,
az Örökké Termő Szigetre. Habár a sziget csudálatosképp valóban létezik, Misi
rövid úton ráébred, hogy a szüntelenül habzsoló mókusrokonok sorsa cseppet sem
irigylésre méltó: amikor az örökké termő fa alatt megjelenik az éhes sakál,
kövér társai nem tudnak elfutni előle.
Mondhatjuk
tehát, hogy a jóllakottak boldogságukért az életükkel fizetnek. (Másfelől,
ugyebár, ez „az életen át tartó boldogság“ biztos receptje is: ahol a boldogság
végét ér, ott az élet is véget ér és viszont – ez legalább tiszta ügy.)
Misi
viszont kereket old, és rövidesen túljár mindenki eszén, aki nála nagyobb vagy
erősebb. A szigetről végül egy orákulum segíti kijutni: egy bölcs, aki tán
filozófus, tán jógi, tán auraterapeuta, tán csakrasebész - már nem emlékszem.
A
történet végét mindig kicsit csalódottan vettem tudomásul: annyi kaland és
megpróbáltatás után Misi Conqistador Mókus tékozló fiúként bűnbánóan megtér a
tisztes mókuspolgári létbe családjához.
A
mese tanulsága szerencsére egyetlen diakockára korlátozódik, így aztán
emlékként a szinopszis úgy maradt meg bennem, hogy igazolja néhai Ancsel Éva professzorom
tételét: a tragédia voltaképp optimista műfaj, hiszen tanúsítja, hogy voltak,
akik az elképzelhetetlennel próbálkoztak. (Talán a mesefilmkészítők nem erre az értelmezésre gondoltak, de ez már az ő üzleti kockázatuk.)
Hanem,
vissza a filozófusokhoz: ha Misi Mókus példázata egyetlen történetben igazolja
az amúgy teoretikusan homlokegyenest ellenkező örömkereső és fájdalomkerülő
boldogság-definíciókat (amennyiben a mese első, kalandos felében ugyebár
hozam-maximalizálásra, a hazakotródás motívuma során pedig
veszteség-minimalizálásra törekszik), akkor voltaképp azt is mondhatjuk, hogy a boldogság mindkét
esetben egy viszonyt fejez ki.
Egészen pontosan a fennálló és az ideális állapot
közti viszonyt: a hedonisták/utilitariánusok szemszögéből a lehető legnagyobb
boldogság viszonyul a jelenlegi boldogsághoz, a sztoikusok/freudisták szerint a
jelenlegi fájdalomérzetünket a lehető legcsekélyebb fájdalomhoz mérjük.
A
képlet tehát egy törtszám alakjában is elgondolható, amelynek nevezőjében az
ideális állapot van, számlálója pedig a jelenlegi állapotot méri. (A sztoikus
paradigma szerint persze ennek a
reciproka érvényes, de ne kicsinyeskedjünk.)
Nyilvánvaló, hogy
amennyiben az így képzett tört értéke nagyobb vagy egyenlő, mint egy, akkor
boldog állapotról beszélünk.
Látványpékségemben
sült teóriám a társaságban meglepő tetszést aratott.
Kár,
hogy Misi Mókus, aki az arca lehetne a megváltás-iparágat forradalmasító
elméletemnek, azóta börtönben ül,
mert jogtalanul igényelte vissza az áfát az általa előállított mogyoróhéj-biodízel
után.
(Ő már tudta, hogy nem boldogságot, hanem pénzt kell keresni. Azt viszont nem tudta, hogy nem a fájdalmat kell kerülni, hanem az adóhivatalt.)
Mert nyilván ez lenne a mese-remake befejezése - már ha időközben sajnálatos módon nem ment
volna ki a divatból a diafilm.