2013. április 1., hétfő

Misi Mókus az örökké termő szigeten, avagy a boldogság képlete


Úgy alakult, hogy harminc évenként egy darab ideig zongorázni tanulok és filozófiát olvasok. 

Első alkalommal mindkét foglalatosság épp tíz évig tartott. Most az előbbit Erzsikével, aki szigorú és szenvedélyes, utóbbit pedig a Magyar Fenomenológiai Egyesület (filozófusnak) fiatal tudósaival gyakorlom – még nem tudni, milyen kitartással.
Úgy tűnik, nem haszontalan ciklikusan visszatérni korábbi kedvteléseinkhez. Tanulságos és mulattató is egyben: rácsodálkozom, milyen nehéz is ez, és más szempontból meg is lep könnyűségével. Másodszorra mindkettő inkább gyönyörködtet, súlya nem lehúz, hanem felemel.
Talán azért is, mert se zongorista, se filozófus bizonyosan nem leszek már – tét nélkül nyilván nagyobb az élvezet.

A filozófiai beszélgetés legutóbbi témája az öröm és szomorúság, közelebbről a  boldogság volt.
Arisztotelészt és Spinozát próbáltuk értelmezni. Előbbi, a filozófia egyik fő paradigmájaként egy későbbi megfogalmazás szerint a minél nagyobb és minél többeknek kijutó boldogság elérését tartotta kívánatosnak, szemben a sztoikus gondolattal, amelynek követői szerint a legtöbb, amit tehetünk boldogságunk érdekében, ha kerüljük a szenvedést.
A két hagyomány látszólag ellentmond egymásnak, ma úgy mondanánk, az egyik örömkereső, a másik fájdalomkerülő.

Míg hallgattam az asztaltársaságot, eszembe jutott Misi mókus példázata. 
Gyerekkorom kedvenc diafilmje volt, ma is kívülről tudom minden sorát. (Bár akkor még bizonyára nem voltam tudatában annak, hogy egy analitikus számára milyen sokatmondó tény volna ez személyiségemről.)

Misi Mókus, elunván a kispolgári reménytelenséget, a téli eleség feszt gyűjtögetését, egyről kettőre haladhatatlanságot, kalandos úton elindul legendabeli rokonaihoz, az Örökké Termő Szigetre. Habár a sziget csudálatosképp valóban létezik, Misi rövid úton ráébred, hogy a szüntelenül habzsoló mókusrokonok sorsa cseppet sem irigylésre méltó: amikor az örökké termő fa alatt megjelenik az éhes sakál, kövér társai nem tudnak elfutni előle.

Mondhatjuk tehát, hogy a jóllakottak boldogságukért az életükkel fizetnek. (Másfelől, ugyebár, ez „az életen át tartó boldogság“ biztos receptje is: ahol a boldogság végét ér, ott az élet is véget ér és viszont – ez legalább tiszta ügy.)

Misi viszont kereket old, és rövidesen túljár mindenki eszén, aki nála nagyobb vagy erősebb. A szigetről végül egy orákulum segíti kijutni: egy bölcs, aki tán filozófus, tán jógi, tán auraterapeuta, tán csakrasebész - már nem emlékszem.

A történet végét mindig kicsit csalódottan vettem tudomásul: annyi kaland és megpróbáltatás után Misi Conqistador Mókus tékozló fiúként bűnbánóan megtér a tisztes mókuspolgári létbe családjához.

A mese tanulsága szerencsére egyetlen diakockára korlátozódik, így aztán emlékként a szinopszis úgy maradt meg bennem, hogy igazolja néhai Ancsel Éva professzorom tételét: a tragédia voltaképp optimista műfaj, hiszen tanúsítja, hogy voltak, akik az elképzelhetetlennel próbálkoztak. (Talán a mesefilmkészítők nem erre az értelmezésre gondoltak, de ez már az ő üzleti kockázatuk.)


Hanem, vissza a filozófusokhoz: ha Misi Mókus példázata egyetlen történetben igazolja az amúgy teoretikusan homlokegyenest ellenkező örömkereső és fájdalomkerülő boldogság-definíciókat (amennyiben a mese első, kalandos felében ugyebár hozam-maximalizálásra, a hazakotródás motívuma során pedig veszteség-minimalizálásra törekszik),  akkor voltaképp azt is mondhatjuk, hogy a boldogság mindkét esetben egy viszonyt fejez ki. 

Egészen pontosan a fennálló és az ideális állapot közti viszonyt: a hedonisták/utilitariánusok szemszögéből a lehető legnagyobb boldogság viszonyul a jelenlegi boldogsághoz, a sztoikusok/freudisták szerint a jelenlegi fájdalomérzetünket a lehető legcsekélyebb fájdalomhoz mérjük. 
A képlet tehát egy törtszám alakjában is elgondolható, amelynek nevezőjében az ideális állapot van, számlálója pedig a jelenlegi állapotot méri. (A sztoikus paradigma szerint persze ennek a  reciproka érvényes, de ne kicsinyeskedjünk.) 
Nyilvánvaló, hogy amennyiben az így képzett tört értéke nagyobb vagy egyenlő, mint egy, akkor boldog állapotról beszélünk.

Látványpékségemben sült teóriám a társaságban meglepő tetszést aratott.
Kár, hogy Misi Mókus, aki az arca lehetne a megváltás-iparágat forradalmasító elméletemnek,  azóta börtönben ül, mert jogtalanul igényelte vissza az áfát az általa előállított mogyoróhéj-biodízel után. 
(Ő már tudta, hogy nem boldogságot, hanem pénzt kell keresni. Azt viszont nem tudta, hogy nem a fájdalmat kell kerülni, hanem az adóhivatalt.) 

Mert nyilván ez lenne a mese-remake befejezése -  már ha időközben sajnálatos módon nem ment volna ki a divatból a diafilm.