In Memoriam G.T.


Az utolsó este


Délután kaptam a hírt, hogy leállt a veseműködése.
Be kellett mennem ismét a kórházba.
Pontosabban, nem lehetett nem bemenni. Most nem rám volt szükség, hanem nekem volt rá szükségem, hogy ott legyek. 
A lábaim vittek, dolgom volt.

T. már évek óta beteg, és sok alkalmat adott rá, hogy kiderítsem, mi dolgom a halállal. Már többször láttam az ő halálfélelmét, és láttam sokszor feltámadni, mint főnixmadarat.

Mind tudtuk, hogy ebből az egészből csak a képtelensége valóságos.

Mindenki halálában a sajátunkat féljük, és mindenki halála az élet egyszeriségéről, saját-szerűségéről szól. 

Nagyszabású dolog a halál, a legszürkébb ember halála is az.

Talán azért lehet tévedhetetlenül felismerni, ha valóban megérkezik.

Benéztem a kórterem kicsi ablakán.
Odabenn a szobában vele volt Zsuzsa, egy régről felbukkant osztálytárs. Hirtelen elbizonytalanodtam. T. nem tudja, amit én igen. Morfint kap, nem érez sem fájdalmat, sem félelmet, és valószínűleg olyan jól érzi magát, mint ahogy már hosszú ideje nem. És Zsuzsa is csak kezdi sejteni, hogy egy haldokló mellett ül.  T. húga, az egyetlen közeli családtagja, egy másik országból ide tart vonattal. Nemsokára itt lesz ő is, és T. mindent megért.

Szerencsére a morfium kegyes szer.
T. kicsit sután, de ember akart lenni megint. Nagy erőfeszítéssel kiült közénk, az ágy mellé egy székre, és mesélt... a tavalyi szülinapról, ahol meglepetésként várta hatvan barát, hogy erőt és támogatást adjanak a küzdelemhez. 
Percről percre felidézte az estét, az arcokat, újraélte akkori érzéseit. 
Mesélt a Trója romjaival szemközti kis szigetről, ahol hajnalban olvasott Homéroszt a tengerparton, mesélt fura és szép és vicces családi történetekről, és régmúlt pasikról. 

Megkönnyebbülve és elérzékenyülve néztünk egymásra ezzel az ismeretlen osztálytárssal, meg a fiatal lánnyal, aki utolsó hónapjaiban hűségesen és alázattal ápolta. Neki is ajándék volt, hogy megint olyannak láthatta, utoljára, akire felnézhetett. 
Egy igazi, különleges nő, aki büszke, erős, okos, és tud még valamit, ami írígylésreméltó. Nem szánalmas, nem roncs, nem gyenge, nem esendő.

Szorongtam közben, mi lesz, ha betoppan a húga. T. rá fog jönni, hogy búcsúzni szaladtunk így össze. És akkor majd elpattan a buborék.
Fogytak a percek.
Jöttek a kihagyások, elalvás, mesélés, aztán kis alvás, mesélés.
De szerencsém volt.
Egyszer felbukkant egy név az emlékek között - ő is ott volt a tavalyi születésnapon -, a fiú még verset is költött ajándékba.
 Milyen szép is volt... Vicceltem: mondd, szeretnél megint valami meglepetést?  És összekacsintottunk a lányokkal.

A helyzet szürreális volt, ott a kórház-szobában, az ágy alól lábikránkba kapdosó halállal, a falakat karistoló neonfényben, a sárgaságban elcsendesült két nénivel a szomszédos ágyakon - meg az ajtóban végül felbukkanó testvérrel.

A mi kis barátnőnk arcán azt a furcsa nevetés, meglepetés és hitetlenkedés egészen olyan volt, ami csak a gyerekek szemében látszik, amikor először pillantják meg a titokban feldíszített csillogó karácsonyfát.

Aztán eljöttünk, kettesben hagytuk a családot.

Hazafelé autózva azokra gondoltam, akikkel egy nyári éjszakán együtt ültünk T. házának teraszán. Két hasonszőrű, okos nő, akik a világ távoli sarkaiból jöttek haza, együtt lenni. Mitől van az, hogy most épp ők ketten vannak távol.
Valamint, hogy mi a távol és mi a közel. Voltaképp.

Miért nem megyek én itt neki a fának? - gondoltam, és eszembe jutott egy másik  nyári élmény, épp így autóztam Veszprémbe, ki tudja hogyan, ösztönből, robotpilótára kapcsolva, amikor a kicsi lányom volt kómában, és nem tudtam, VAN-e még, akihez sietek, a pániktól félig eszméletemen kívül, egyedül.

Aztán lehiggadtam. Mert hiszen tudom. Annyiszor végiggondoltam már.

Sorskönyv.
A rák: a test öngyilkossága.

Az elme színjátéka mögött olykor egy másik előadást szceníroz.

Rémisztő, hogy tényleg képesek vagyunk elpusztítani magunkat, fizikai létezésünket, ha a tudatalattink, ösztönünk, sorskönyvünk, Mindenhatónk, szívünk vagy homloklebenyünk (tessék választani világnézet szerinti étlapunkról) úgy dönt.

Ez volt az ő útja.

És mi voltunk a szemtanúk, nem osztottak más szerepet.
Zsuzsa, az osztálytárs kapta a médium különleges szerepét. Jelenléte felidézte a remények idejét, a kamaszkort, és el lehetett neki mesélni mindazt a jót, ami időközben történt. Feltűnése a színen nem volt véletlen.

T. nem búcsúzott, mert túl sokan kezdtük azt hinni, hogy a lélek, az akarat valóban legyőzheti a testet. 
Úgysem engedtük volna el, mert nehezen megszerzett hitünket kellett volna elereszteni.

Így hát átlebegett - ahogyan az eszkimók mondják.

És itt hagyta nekünk a hitet.

Neki már nem kell, ott van helyette a bizonyosság.







Isten hozott  a halhatatlanságban!
Rendhagyó nekrológ

Valami megmozdult a világban.
Ismeretlenek olvasták egymás leveleit, beszéltek egymásnak legbensőbb érzéseikről, tárták fel nyíltan fájdalmukat és tehetetlenségüket. Miközben egy kórházi szobában mozdulatlanná dermedt a test, amelynek néhai gazdája láthatatlan szálakkal összekötötte őket, gondolatok és érzelmek kezdtek kavarogni odakünn. Emberek indultak távoli városokban a reptér felé, hogy még egyszer láthassák, ha holtan is.

Vacsoraidő volt.
Az esti tányércsörömpölésbe belesikoltott az sms-üzenet.

Ki volt Gál Tímea?
Senki sem tudhatja biztosan. A teljes képet talán senki sem látta, valamennyien csak életének mozaikdarabkáit ismertük.
Talán ő maga jól mulat most, hogy ha látja, hogy próbáljuk összeilleszteni a kirakóst. Mindig is élvezte, ha dolgokat, embereket összekapcsolhat, ha az események működésbe jöttek a keze alatt.

Egy középiskolai tanára nemrég egy levelet írt neki, meleg, szép szavakat, „legkedvesebb és legokosabb tanítványának.“ Gondolom, élénk, érdeklődő tanuló lehetett, elmélyült tudásvággyal és szorgalommal. Latint tanult később és történelmet, korszerűtlen és klasszikus tudományokat a felfordult akkori világban. 

Végül mégis turkológus lett, mert egy váratlan, de nyilván sorsszerű utazás során felfedezett valami igazán neki valót, különlegeset.
A török nyelvet, kultúrát nem lehetett nehéz megszeretni. Majd három évtizede, egy tradíciókban élő, mégis nyitott, keletiesen otthonos hely lehetett Törökország, még inkább, mint ma.
Olyan hely, ahol a metropolisz nyüzsgésében is mindig van idő egy ráérős teára, csevegésre, ahol az emberek testvéremnek szólítják egymást, és áldást mondanak az ételt kínáló háziasszony kezére. Ahol a város füstös levegőjét mindig kisöpri tüdőnkből a Galata-hídon fújó szél.
Ebben a hagyománytisztelő, férfiak dominálta, szekularizált, de vallási rítusokkal átitatott világban találta meg a helyét a fiatal egyetemista lány. Idegen volt, még ha magyar is, testvérnép sarja. Nő volt, még ha talpraesett és határozott is, mint egy családfenntartó.

Nem csupán tiszteletetet, hanem a szeretet számtalan megnyilvánulását is kivívta a törökökben, akik persze többnyire férfiak voltak, hiszen ők intézik az üzletet és a politikát arrefelé.
Respektálták, és nővéremnek szólították, egyszerre családias és tiszteletteljes módon. Kérés nélkül kapott mindent, és a szívességet sohasem mulasztotta el viszonozni.

Az a fajta ember volt, aki a legrövidebb utazásra is ajándékokkal megrakva indult, és ajándékokkal tért haza az itteniekhez is. Az utazóbőröndje mindig tömve volt apró figyelmességekkel: illatos pisztáciával, apró szuvenírekkel, finom süteménnyel, képes volt számon tartani az elejtett szavakban kifejezett óhajokat is.

Története nem volt szükségszerű – voltak mások is, fiatal turkológus lányok, akik szintén beleszagoltak az ottani levegőbe, de ő lett az végül, aki ott talált magára. Lett szerelme, majdnem családja is onnan, de fél szívvel azért mindig itt maradt, lélekben is kétlakiként, és ez a vágyódás végigkísérte az életét. Szüntelen feltörő szenvedélyét azzal csillapította, hogy itteni, magyar környezetében is megteremtette azt, amit annyira lehet szeretni a Boszporusz túlpartján. Ajtaja mindig nyitva állt a teára betérő vendégek előtt. Idegenek és barátok adtak egymásnak találkozót a nappalijában.
Talált magának komoly misszót is, mindenütt, ahol lehetett, megmutatta, elmesélte, milyen Törökország. Elkötelezett volt és kitartó, célja volt, és az értelmet kutatta az élet dolgaiban.


Gál Tíma tehát mindenekelőtt Tolmács volt.

Tolmács mindenfajta értelemben: nyelvek és kultúrák között, két kontinens között, emberek között és szándékok között.

Ahogy haladt az idő, mintha igyekezett volna tolmácsolni az transzcendens és az immanens között is. 
Nem tűnt számára lehetetlennek, hogy létezik átjárás a felettünk álló örök törvények és a mi szándékaink között. Fénykorában, mesélik, az órák megbolondultak a jelenlétében, és aki nem hitt a párhuzamos valóságban, annak is el kellett ismernie időnként, hogy legalábbis különös egybeesések történnek körülötte és vele.

Hosszú éveken keresztül minden álmát lejegyezte. Maradt utána sok kötetnyi álom-napló. Talán, aki elolvassa, megtud majd valamit a valódi önmagáról, amelyet ő is mohó kíváncsisággal vágyott megismerni.

Betegségét is tanulásnak tekintette. Alázatot, tűrést, elfogadást tanul ilyenkor az ember, a büszke fajta főképpen. Azt talán nem is sejtette, mennyit tanultak azok, akik körülötte voltak.
Az orvosai a küzdelem utolsó heteiben megrendülten ismerték el, hogy az esendő testi valóság feletti akarat szokatlan és megrázó ereje őket is lenyűgözte. Halála után pedig fontosnak tartották tudatni a hátramaradottakkal, hogy személyesen is sokat köszönhetnek a vele való különös találkozásnak.

Távozása előtt néhány héttel még terveiről írt naplójába: még szeretné látni az óceánt, és a csillagos ég alatt aludni egy hatalmas réten. De főleg Törökországba, még oda vágyott.
Az utolsó hónapok felgyorsult eseményei megakadályozták abban, hogy még egyszer, utoljára elutazzon az ióniai tengerpartra. Talán gyógyulni készült oda, talán halni – talán maga sem tudta. 
Ha ő értelmezné, miért alakult így, valószínűleg arra jutna, hogy oka van ennek.

Én osztozom ebben a hitben.

Amikor betegsége során néhány átmeneti időszakban gyámolatlan gyermek lett újra, és cserbenhagyták a szavak, összekeveredtek a mozdulatok, meglepődve láttuk, hogy a török nyelv áttöri a béklyót. Persze, tudható, a tanult dolgok máshol vannak az agyban, mint az ösztönös tudás. De talán épp ez a válasz arra, hogy miért kellett megmaradnia vágyakozásnak, a másik otthon és élet utáni folytonos sóvárgásnak. Lehet, hogy a válasz valóban ott volt önmagában, ahogy mindig is sejtette - de valahol ott, ahol ő sem fért hozzá.
Gyerekkori fotóin kutató szemű, néha furcsa, szomorkás mosolyú kislányt látni. Finom, intim mozdulatokkal öleli az édesapja, és ő olyan szemekkel néz rá, ahogyan talán soha többé nem nézett azután senkire.

Én ezekre a szemekre fogok emlékezni.
Az élet csillogott bennük, mígnem eltűnt a fény, és akkor már látszott, hogy nagy baj van.
Arcvonásai elhalványulnak majd bizonyosan, a megmaradt fotókon nem öregszik tovább. Egyre kevésbé lesz valóságos, ahogyan egykori önmagunk is a múltból küldött fura képeslappá lesz számunkra.
De a szemét, azt keresni fogom.
Ha ő nem tévedett, és persze, ha piszok nagy szerencsém lesz, akkor meglátom majd - talán épp egy csöpp embergyerek arcán. Ő majd biztos küld valami üzenetet, hogy észrevegyem.
Még ha az elmaradhatatlan telefonját nem is vitte magával.

Megtalálja a módját, hogy üzenjen, ahogy ismerem - neki való feladat.