2011. november 20., vasárnap

Kék elefánt a sárga házban



Vasárnap este, egy hosszú hétvége után az M7-esen, Budapest felé. Az ember szeme hamar hozzászokik a piros hátsó lámpák füzérfényeihez, kisvártatva már csak az előtte araszoló felvillanó féklámpáit látja. 
Lehetnénk bárhol Európában, gondolhatnánk - haladhatnánk akár a Riviéráról Párizs irányába, a tavaktól igyekezhetnénk épp vissza Bécsbe, a Cseh Paradicsomból tarthatnánk Prága felé - a rövid legelészésre kiszabadult városlakók nyája mindenütt ilyen engedelmesen indul vissza a karámba, amikor a délutáni szunyókálásból felébredve hallani véli az eltávozás végét jelző kolompot.

De mi ezt egyáltalán nem gondoljuk. 
Egészen mást gondolunk. 
Például azt, hogy a legbelső sávban hetvennel előttünk két kilométeren át folyamatosan előző, lángossütőből reciklált étolaj-meghajtású patinás jármű vezetője a jogosítványát bizonyára a Vaterán vett verda kesztyűtartójában találta, mert a párhuzamos közlekedés szabályairól alkalmasint sohasem hallott. 
Meg azt, hogy a sort a leállósávban padlógázzal jobbról előző (WIN 666 rendszámú), extrafelszereltségként sezlonnyal, drinkbárral és kokainautomatával berendezett páncélvető tulajdonosa civilben nyilván hivatásos bérgyilkos (esetleg őrző-védő, netán politikus), de arra is esküt tennénk, hogy a pörköltet kanállal eszi, mert a villával csak a lúzerek pocsékolják a szaftot. Ilyenkor elmosódnak a társadalmi különbségek – úgy tetszik, a magyar háztartásokat vizsgálva a jármű beszerzésére és a finom modor komplettírozására fordított erőforrás-allokáció viszonylatában semmiféle összefüggést nem lehetne kimutatni, se egyenes, se fordított arányban.

Van, aki az utastérben, ahol tartózkodom, ilyenkor morog is két fűszeres tőmondat között, olyasmit, hogy őrület, micsoda népek között élünk, hiszen ha esetleg mindenki a sebességének megfelelő sávban menne, azaz a jobb oldaliban folyamatosan haladva, az előző sávokat pedig előzésre használná, akkor valamennyien előbbre jutnánk, pontosan, szépen, mint égen a csillag. Így meg, morog tovább, egy vesztes-vesztes játszmát játszunk mindannyian, még az is, akinek nem fűlik ehhez a foga.

Eszébe jut ilyenkor az embernek, mennyi mindent leírtak már a magyar néplélekről, az obligát „kaparj kurta” alaptézis strukturális és történeti gyökereit feltáró tanulmányoktól kezdve a kollektív frusztráció mélyreható elemzésén át a szociális együttélés konszenzusok során alapuló normáinak mielőbbi általános és teljes körű bevezetését sürgető proklamációkig. 
Nehéz is volna bármelyikkel vitatkozni, különösen, ha belenézünk abba a zsebtükörbe, amelyet az angol Oval Books Xenophobe’s Guide to the… sorozatának magyarokat célba vevő kicsiny kötete tart elénk: az úgynevezett magyar virtus kívülről nézve teljességgel érthetetlen iparkodás, olyasvalami, aminek sohasem az eredménye, sokkal inkább a felmutatható (amúgy jórészt értelmetlen) erőfeszítés számít. 
A legenda szerint a filmgyártás kezdeteinek idején a hollywoodi stúdiók ajtajára mégis ezt írták ki: „nem elég magyarnak lenni, egy kis tehetség is kell”. Robert Capa viszont – „kissé” rezignáltabban - úgy látta: „Épp elég magyarnak lenni…”.

Hibát követnénk el azonban, ha a fent leírt bonyolult és egyébként szimbolikus értékű jelenség megragadásakor nem próbálnánk tágítani horizontunkat. Alábecsülnénk a szellemi közösséget, amelynek részesei vagyunk, ha megelégednénk a kínálkozó, kész magyarázatokkal és értelmezésekkel. 
Ha nem mondunk le arról, hogy a látszat ellenére értelmet és kauzális összefüggéseket tételezzünk fel a mégoly érthetetlen egyéni és közösségi viselkedés mögött, talán meglepő eredményekkel is előhozakodhatunk.

A fenti helyzet ugyanis egy más nézőpontból megfigyelve lehet nagyon is következetes, ha tetszik, logikus cselekvések összessége is. 
Az az úrvezető ugyanis, aki a külső sávban kevesli az előtte haladó sebességét, és ezért a középső sávra vált (majd ott is marad a következő 90 kilométeren), két okból teszi ezt, és ezek mindegyike külön-külön is indokolja magatartását. 
Az egyik ok, hogy valószínűleg valóban sohasem hallott a párhuzamos közlekedés szabályairól. A másik indoka az lehet, hogy azt feltételezi: ha visszatérne a lassú sávba, bajosan tudna újra beférkőzni a gyorsabb középsőbe, ha újra előzni akarna egy lassan haladót – mégpedig azért, mert mások nyilván folyamatos haladásra használják azt, ezért szorosan egymás mögött haladva kiszorítják az esetleges betolakodót. 
Mivel a többség valóban hasonlóan okoskodik, rövidesen szinte mindenki a középső sávban találja magát (a szélső sávban legfeljebb a Velorexek maradnak, vagy a kezdő vezetők, akik nem találják még a kettes fokozatot, netán eladó telket keresnek az út mentén) – és ennek a sávnak a haladási sebességét a telítettség miatt a leglassúbb résztvevő tempója határozza meg. Nyilvánvaló, hogy a középső sáv szűkös lesz a lassúnál kicsit gyorsabban és az egészen gyorsan haladók számára, ezért ugyanez lejátszódik még egyszer, azaz a belső sáv is hézagmentesen megtelik – és ott is a leglassúbb jármű diktálja a tempót. Így fordulhat elő, hogy a belső sávban olykor lassúbb a menet, mint a külsőben, például azért, mert onnan a megelőzöttek időközben letérnek a pályáról, és a később felhajtók akadálytalanul tudnak ugyanott előrejutni. 
A végeredményt tekintve azonban valóban teljes a káosz: minden sávban szigorúan monoton csökken a sebesség, egy esetleges koccanásnál pedig nincs mód kikerülni a sort.

Látható tehát, hogy bár a maga vonatkoztatási rendszerén belül a fenti úrvezető logikusan döntött, mivel azonban mindenki ezt a(z önmagában helyes) gondolatmenetet követte,  a döntések összege negatív eredményt hozott. Ebben a helyzetben a szabályszegés válik normálissá, ha tehát valaki megpróbálna szabályosan közlekedni (azaz a külső sávban autózva előzésre használni a két előzősávot), az egyrészt diszkvalifikálná magát az országúton lévők közösségében, másrészt (illogikus, kiszámíthatatlan magatartása miatt) balesetveszélynek tenné ki magát és másokat.

A kísérleti pszichológia bizonyos konstruált helyzetekben képes hasonló furcsaságot előállítani: ez a transzlogikának nevezett jelenség. Ha egy módosult tudatállapotban (hipnózisban) lévő személyt olyan helyzet elé állítanak, amelyben szembesülnie kellene az adott helyzetben általa képzelt és a valóságban létező dolgok ellentmondásaival, a kísérleti alanyok (a helyzethez mérten) meglepő világossággal oldják fel azt. Nem olyasfajta módon, mint ahogyan azt tiszta tudatállapottal tennénk (azaz beismerve, hogy a két egymásnak ellentmondó jelenség vagy entitás közül az egyik nem létezhet), hanem azzal, hogy bizonyos – zavaró - részletek nagyvonalú kezelésével, az elhanyagolás gesztusával megteremtik az átjárást a két vonatkoztatási rendszer (a két tudatállapot és az abból következő ismeretelméleti összeférhetetlenségek) között.

Egy csipetnyi sóval ugyan, de ugyanez zajlik le az úrvezetők lelkében is – már ha tekinthetjük a hasonlat kedvéért a lóerők feletti uralom élményét módosult tudatállapotnak. 
Az úton levők közül ugyanis mindenki tudja (vagy legalábbis: egyszerű szillogizmussal kikövetkeztethetné), hogy az egyénileg üdvözítő megoldás nagy tömegben alkalmazva zűrzavart és minden résztvevő számára kárt okoz. 
Mivel azonban a cselekvés indítéka kettős – egymásnak egyébként ellentmondó, de egymástól függetlenül igaznak vélt - előfeltételen nyugszik (1. helyzetem feljogosít, hogy kivételnek tekintsem magam a szabályok alól  vs.  2. mindenki megszegi a szabályt), ezért az eredetileg szabálynak tekintett feltétel negatív előjelű lesz. 


A résztvevők azonban nem reflektálják ezt az eredeti ellentmondást: ezért amikor ez az állapot beáll (azaz kialakul a fent leírt közlekedőedény-állapot), a résztvevők meglehetős értetlenséggel viseltetnek a helyzet iránt. A feloldás az előbbiekből következik: a lomhább észjárásúak beletörődnek sorsukba, míg a virgoncabbak a szabályt negatívan alkalmazva jobbról előzni kezdenek.

Ha ismerős valahonnan ez az észjárás, az nem a véletlen műve: mi magyarok épp így állunk az adók befizetésével, közpénzek elosztásával, a szelektív szemétgyűjtéssel, a templomi persellyel, az ingyenes orvosi ellátással és a pékség elé hajnalban kitett frissen sült kiflikkel is. 
Egyszer majd egy híres magyar tán majd meg is fogalmazza: magyarnak lenni – hja, kérem, az egy módosult tudatállapot…

(Esszé-dolgozat Mérő László számára, Kommunikáció PhD, PTE)