Szókratész
védőbeszéde
Haumann Péter előadása
Katona József Színház,
Sufni
Nemrég
azt írtam, örülök a kornak, hogy láthatom még színpadon Haumannt. Most, hogy
sodródtunk a szűk átjárón a Sufni bejárata felé, a jegyszedő mellett ott állt
szerényen ő maga, mintha számba akarná venni az érkezőket. Azt gondoltam,
legszívesebben megérinteném, megsimítanám a zakóját. Persze olyan kis
ostobácska gondolatnak tűnt ez, és mégis, talán kellett volna.
Azzal
kárpótoltam magam azzal, hogy magamnak beszéltettem.
Mivel
részben ez a szakmám, hivatásos szemkontaktőr és rezonőr vagyok, ha akarom,
bármely előadó figyelmét magamra tudom vonni. Nem tudom, tulajdonképp mit
látnak a tekintetemben, de az biztos, tudok úgy figyelni, hogy szeressenek
nekem beszélni. Egy nagy színész persze attól nagy, hogy mindegy egyes néző azt
érzi, egyenesen hozzá beszélnek a színpadról... de az más, amikor nyilvánvalóan
vissza-visszatér ugyanoda a tekintet. Mintha pihenni járna oda.
Én
is a szemét kerestem - nem volt könnyű, mert a gesztusok elragadják a
figyelmet, pontos, beszélő, történeteket mesélő gesztusok, amilyeneket csak a
nagy öregek tudnak. Szóval, a szeme... komoly volt, olyan igazi. Kétségbeesett,
talán. A szerep mélységénél is mélyebben lakó szenvedély, szigorúság,
szomorúság, látnoki tűz.
Olyan ember szeme, akit kívül, túl, felül van, nem
akar semmit a világtól, mert többet tud róla, mint amennyit tudni érdemes.
Olyan ember szava, aki minden szót úgy mond ki, hogy az lehetne az utolsó is.
Semmi pátosz, csak szikár bizonyosság.
Amikor
befejezi, még sokáig nem pattan el a buburék, akkor sem, amikor visszaváltozik esendő
kis öregemberré, aki úgy örül a tapsnak, meghatottan, rácsodálkozva és
zavarban, mégis mohón, mint egy versmondó kisgyerek.
Részesülni
jöttünk ide, és ez történt, megtörtént.
Hogy
elmondhassuk: még láttam színpadon Haumannt.
Még
sokszor volna jó.