2012. március 26., hétfő

Haumann tekintete


Szókratész védőbeszéde
Haumann Péter előadása
Katona József Színház, Sufni

Nemrég azt írtam, örülök a kornak, hogy láthatom még színpadon Haumannt. Most, hogy sodródtunk a szűk átjárón a Sufni bejárata felé, a jegyszedő mellett ott állt szerényen ő maga, mintha számba akarná venni az érkezőket. Azt gondoltam, legszívesebben megérinteném, megsimítanám a zakóját. Persze olyan kis ostobácska gondolatnak tűnt ez, és mégis, talán kellett volna.

Azzal kárpótoltam magam azzal, hogy magamnak beszéltettem.
Mivel részben ez a szakmám, hivatásos szemkontaktőr és rezonőr vagyok, ha akarom, bármely előadó figyelmét magamra tudom vonni. Nem tudom, tulajdonképp mit látnak a tekintetemben, de az biztos, tudok úgy figyelni, hogy szeressenek nekem beszélni. Egy nagy színész persze attól nagy, hogy mindegy egyes néző azt érzi, egyenesen hozzá beszélnek a színpadról... de az más, amikor nyilvánvalóan vissza-visszatér ugyanoda a tekintet. Mintha pihenni járna oda.
Én is a szemét kerestem - nem volt könnyű, mert a gesztusok elragadják a figyelmet, pontos, beszélő, történeteket mesélő gesztusok, amilyeneket csak a nagy öregek tudnak. Szóval, a szeme... komoly volt, olyan igazi. Kétségbeesett, talán. A szerep mélységénél is mélyebben lakó szenvedély, szigorúság, szomorúság, látnoki tűz. 
Olyan ember szeme, akit kívül, túl, felül van, nem akar semmit a világtól, mert többet tud róla, mint amennyit tudni érdemes. 
Olyan ember szava, aki minden szót úgy mond ki, hogy az lehetne az utolsó is. Semmi pátosz, csak szikár bizonyosság.

Amikor befejezi, még sokáig nem pattan el a buburék, akkor sem, amikor visszaváltozik esendő kis öregemberré, aki úgy örül a tapsnak, meghatottan, rácsodálkozva és zavarban, mégis mohón, mint egy versmondó kisgyerek.
Részesülni jöttünk ide, és ez történt, megtörtént.
Hogy elmondhassuk: még láttam színpadon Haumannt.
Még sokszor volna jó.