2012. január 3., kedd

Karácsonyi bili


Láttam egy érdekes rögtönző-színházat az ünnep előtt, a Momentán társulat előadásában. 
A témát, amelyet a közönség cetlikre írott kérdéseiből dolgoztak fel, így hirdették: 
Miért éppen karácsonykor borul ki a bili“? 
A nézői ötletekből meglepően sok volt, és mind ismerősnek tűnt.  (Milyen és mekkora fát vegyünk? Ki viszi haza és ki fogja belefaragni a talpba? Ki díszítse fel és mivel? Mi legyen a vacsora? Ki főz és mikor? Hol karácsonyozzunk és kivel? Milyen sorrendben látogassuk meg a család többi tagját? Mit vegyünk ajándékba és mennyiért? Ki veszi meg és ki csomagolja be? Nem szokványos, de létező kérdés, hogy mi legyen az elvált - akár többszörösen elvált - szülők régi és új családjainak közös ünneplésével, az egyedül élő távoli rokonok vagy szomszédok köszöntésével, és így tovább).
Ott volt a színpadon F. Várkonyi Zsuzsa, pszichológus, aki figyelte a játékot, a nézőket és önmagát, és néha hangosan gondolkodott. Néha szavakba öntötte a felismeréseinket, néha meg csak mosolygott és bólogatott.
Ügyes és vicces volt az előadás - én kevesebbet nevettem, többet töprengtem. Magamat láttam persze én is a színpadon, kikacaghattam volna, de inkább megsajnáltam.

De tényleg, mi történik velünk karácsonykor?

Akármilyen jó is volt az este, a címbeli kérdést bontatlanul hazavittem.
Néhány nappal később, az ünnep idején, észrevettem, hogy figyelem magam. Nem tudatosan, de persze nem is ok nélkül. Kerestem a választ. Pár töredéket megtaláltam, olyanokat, mint ezek itt, alább.

Azt hiszem, karácsonykor túl nagy a tét.

Túl sok mindennek kellene együtt lennie, ami a hétköznapokon megúszható, elszabotálható, megmagyarázható, pénzzel kiváltható, elhalasztható, átléphető.
Mert sietünk, mert ő siet, mert fáradtak vagyunk, mert nem most, nem itt, mert nem vele, mert dugó volt, mert influenzás lettem, mert Annuska kiöntötte a napraforgóolajat (ráadásul épp a villamossíneken).

Mindig van mentség.

Karácsonykor viszont nincs másik esély.
Itt és most kell nagyon jól csinálni, itt és most kell fontosnak éreznünk magunkat, és azt éreztetnünk másokkal, hogy ők fontosak.

Nincs főpróba, csak előadás.
Teljes tánckar és zenekar, szcenika és jelmez-díszlet.

Talán ezért nem megy jól.

Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy minden emberi minőségünket egyetlen eseményben méressük meg. Legtöbbünk kajla és tökéletlen, a kapcsolataiban halogató és renyhe, és mert mindig annyi mindent kell néznünk, egymást látni már lusták vagyunk, hiszen ott a telefon, ráadásul beszélgetni lehet fészbukozás közben is.

Nem tudjuk, hogy kell szeretni, pontosabban, hogyan kell jól szeretni – és hagyni, hogy szeressenek, úgy, ahogy nekünk jó. Persze, hogy mindenki erre vágyik, és persze, hogy nagy tabu ezt bevallani. A gyerekeknek szokott sikerülni, nekik könnyű, mert az ő rossz mondataik még kipotyognak, mint a tejfogak, nem szuvasodnak tovább.

Nem tudjuk, hogyan kell együtt lenni meghitten, félünk a csendtől, a nem-történéstől. Ha senki sem, beszél, akkor baj van, a csend kínos, a csend süket, a hallgatás nem sokatmondó, hanem árulkodó. Ha nincs zaj-szmog, majd csinálunk, beszéddel, fecsegéssel, történtetjük a dolgokat. Fáradtak vagyunk figyelni, és azt gondoljuk, más is fáradt ahhoz, hogy komoly dolgokról beszéljünk. Amúgy sem tudunk az érzéseinkről beszélni. Az örömeinket kérkedésnek éreznénk, a félelmeinket dobozba zárjuk, a bánatunkat eltemetjük.

Baj van persze magával a karácsonnyal is, pontosabban annak az intézményes formájával. Mindenki tudja, hogy semmi köze már se a szeretethez, se az eredetmítoszhoz, Jézus születéséhez.
A fenyő, mint trójai faló került a nappalikba, az ajándékokat pedig igazából oda sem adhatnánk december 24-én este, hiszen akkor még meg sem született a gyermek – ezért aztán ajándékokat is csak napokkal később kapott, mire a királyok üggyel-bajjal odajutottak. Persze, ő nem volt olyan türelmetlen, mint a mi gyerekeink. Noch dazu csupa olyasmit kapott, amire csecsemőként nem vágyhatott különösebben.

Kevés család van, ahol a privát hagyományokat nem zabálta fel a történelem, és még kevesebb, ahol lettek új hagyományok. Kevés család van, ahol tudnak még nyugodtan, sietség nélkül enni, ahol a terített asztal nem amiatt fontos, ami reá kerül, hanem azok miatt, akik körbeülik.

Főképp pedig: jajj nekünk, perfekcionistáknak. Mi mindig a következő pillanatra gondolunk, tervezünk és kontrollálunk, sokat várunk magunktól és sokat akarunk nyújtani is. Nekünk minden előadás premier, és minden premier megmérettetés önmagunk előtt. Hát még akkor, ha egy teljes év telik el a következő esély, az legközelebbi bemutató előtt...
Ezért nem könnyű a családunknak sem.