A
filozófus – Katona József Színház
Torz fintor, hogy a magyar nyelv a simlis
szóval emlékezik meg a latin eredetiről.
Sim(i)lis nemzet vagyunk – azaz hasonló
a hasonlónak örül, nem áll szóba a másfélével, erre jó oka van, és nem is rejti
azt véka alá.
Erről
szól a 18. századi magyar színmű is, könnyed mulattatás, amit most Gothár Péter
elővett, megmutatni, mi fán terem az (újra-)értelmezés. Nincs is ezzel baj, bár a darab maga
persze kicsit unalmas, de a színházi munka minden részlete kitűnő, és néha nem
árt magunkba szívni a szöveggel egy kis történelmi ájert.
A
színmű eredetileg a tanulatlan, „parlagi“ magyar nemességet ostorozta volna, de
ezt csak a lexikonból olvastam ki utóbb. A nekem szóló üzenet inkább az volt
belőle: nem kell mindig ez a párbeszéd-mantra, tolerancia-kényszerképzet, a
dolgokon néha egyszerűbben is túlléphetünk.
Van
ugyebár itt egy filozófus, akivel senki se boldogul: se úr, se szolga nem ért
szót vele. Az egyik túl egyszerű, a másik feleslegesen bonyolult neki, mindenkinek
csupa kudarc vele társalogni. Fel is hagynak a próbálkozással, minek
szomorítanák magukat, keresnek inkább neki egy magafajta lehetetlen alakot, egy
nőt persze, Happy Valentine, összeboronálják őket, aztán haladjunk tovább isten
hírével.
Nehéz
nem gondolnom arra, hogy a korszerűtlen darabban ezt láthatta meg a rendező is.
Így élünk mi itt évszázadok óta, bezárva, a bedeszkázott ablakon néha lengedez
a függöny, de nem jön be friss levegő, csak a port kavarja még az új időknek új
szele is.
Mit
tudnak a filozófusok a világról? És mit tud a világ a filozófusokról? Mit
kezdünk azokkal, akiket drága pénzen azért taníttatunk, hogy bölcsességükkel
jobbá tegyék az életünket?
Nos,
főleg elkerüljük őket.
A
hasonlóknak örülünk, nekik nem - mert ők mások.
Tudásukat
nem saját lehetőségeink kiterjesztésének érezzük, hanem kicsinységünk
bizonyítékának, és lássuk be, jó okkal. A dölyfös távolságtartás egyik oldaltól
sem idegen, mindkettő a jó életet és a szabadságot írígyli a másiktól. Az egyik
a gondolkodás szabadságát élvezi, a másik a gondolatok alóli felszabadulás
könnyűségét.
Nagyon
régi a gondolat, hogy vajon nem volna-e helyesebb, ha világunk irányítását a
legbölcsebbekre, vagyis a filozófusokra bíznánk. Ezt a megoldást persze
elsősorban mindig a filozófusok forszírozták, nem túl sok sikerrel.
Ma
a világ bonyolultabb tán valamivel, mint Platon korában, nem is próbálkozik
komoly ember olyan művel, amelynek „Az állam“ címet merné adni. (Ez már hübrisz
volna, ahogy a filozófusok mondanák.) A filozófusok a maguk hasznára, örömére
és bánatára bölcselkednek, egymást közt vannak, mint a színműbéli Párménió és
Szidalisz.
Azért
vannak persze kivételek.
Egyd
Gstättner osztrák filozófus (amúgy szintén drámaíró, íróember) például olyan
filozófus, aki egészen közel került a kormányzáshoz. Taxisként dolgozott, és írásaiból ítélve nyilvánvalóan foglalkoztatta a jó kormányzás filozófiai
megalapozása.
“Az ötödik sebességbe kapcsolva föllelhetetlenek, érinthetetlenek és életfilozófiailag sebezhetetlenek vagyunk.”
Gstättner
példája talán nem is egyedi.
Biztos
vagyok benne, hogy néha, talán véletlenül a filozófusok (akik magyarázzák a
világot) és a kormányzók (akik a világot megváltoztatják) mégis szóba
elegyednek egymással.
Gondolom, ilyenkor kölcsönösen meglepődnek: nos, milyen
jól elbeszélgettünk – és mennek tovább, isten hírével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése