Ulickaját nem nehéz kedvelni, olyasfajta regényeket ír, amelyektől már elszoktunk az elmúlt 20 évben, pedig szerettük – vannak benne karakterek, történetek, felsejlik egy korszak, egy világ. Ha nem kóstoltuk is, szánkban érezzük az erős orosz tea ízét, fázik a lábunk a fűtött szobában, ha a hetedik oldalon a moszkvai tél beköszönt.
Ez a könyv mégis más.
Amikor olvastam, épp erősen foglalkoztatott az identitás kérdése, elsősorban a személyes azonosság-tudaté, de persze megkerülhetetlenül a kollektív identitásé is. A legizgalmasabb az egészben a sokfélesége: nézhető a filozófia felől, központi fogalma a pszichológiának, kutatja a szociológia sok ága, vizsgálja a kulturális antropológia, a nyelvészet meg a kommunikációtudomány, bíbelődik vele még az informatika is.
Szóval, nekem ez egy identitás-regény, kelet-európaiságunk útikönyve. Zsidókról szól, meg keresztényekről, drúzokról, arabokról, hitről és hamisságról, abszolút bizonyosságról és teljes viszonylagosságról.
Nem sokkal azután került a kezembe, amikor első utamat tettem Izraelbe.
Azon a utazáson nem készítettem fotókat, és többnyire összevissza beszéltem utóbb, ha megkérdezték, mégis mit láttam.
Csak annyit tudtam, valami történt velem: megértettem, vagy inkább megéreztem valamit abból, mi is az a Történelem. Hogy az nem a könyvek lapjain meg a múzeumokban őrzött relikvia - hanem a dolgok folyása.
Izraelben ez szinte tapintható, még oktondi–bumfordi turistaként is, különös módon épp egy olyan helyen, amelynek létezése épp azért vitatott, mert nemzetállami értelemben nincs történelme. Izrael állam formális értelemben sokkal inkább egy hagyományra épül, egy konstruált és izzásban tartott összetartozás-tudatra, amely a külső tapasztalat számára sokkal inkább nyitott, élő diskurzusként, mint lezárt régészeti vitrinként mutatkozik meg. Mindennapiságában, profanitásában, szóba elegyedős életszeretetében, sokféleségében.
Ahogy a jeruzsálemi óvárosban befordulsz a sarkon, és a Via Dolorosán keresztet cipelő zarándokcsapat mellett elsietnek a kaftános ortodoxok, közben megszólal egy müezzin, és betérsz egy örmény tavernába, az még csak az első rácsodálkozás. Aztán valahogy belekerülsz ebbe a diskurzusba, beszélgetni kezdesz –mert itt mindenki szívesen beszélget veled- és meglepetten tapasztalod, hogy amit sosem értettél, a város el(vissza-)foglalása, a politikai nagyjátszmák, a bonyolult érdekviszonyok valahogy sokkal egyszerűbbek a hétköznapi cselekvésekben, a boltokban, az utcákon, a borbélyüzletekben, a piacon. Persze közben folyik a durva székfoglalós felnőttjáték (aki hely nélkül marad, az kiesik), és valahol, nem is túl messze rakétákkal lövik a lakóházakat, vannak országutak, amelyeket jobb, ha elkerülsz – de az egy másik dimenzió, egy párhuzamos valóság.
A konklúzió mindig, mindenkinél, palesztin egyetemistánál, zsidó moshav-lakónál, csadorba burkolózó bevándorolt csinos brit lánynál az, hogy az életet valahogy élni kell, ki a vasárnapi misére igyekszik, ki a pénteki imára, kinek a szombat jön be épp - teszi a dolgát.
A klíma, a levegő, a táj, a bőrszínek alapján pontosan tudod, hogy a mediterránium túlsó felén jársz, de valahogy nagyon is Európában érzed magad, és nem csak a kozmopolita Tel Avivban. Egyszerre vagy dezorientált és teljesen otthonos, és talán ezért van az, hogy nem tudsz számot adni arról, pontosan mi is érintett meg annyira.
Amikor kezembe került a Daniel Stein, még csak ennyit tudtam gondolni Izraelről.
Ebben a történetben azonban nem csak ez az ellentmondásosság jelenik meg, hanem az a világ is, amelyben az Izrael-gondolat végül formát öltött. Egy kelet-európai kikeresztelkedett zsidó története, aki úgy lesz Igaz ember, hogy a Gonosznak szolgál, hontalan lesz, amikor hazát választ, bukdácsol az úton, miközben ő mutatja az irányt. A fő történet nekem mégis a mellékszálak sokasága, csupa olyan belső szinopszis, amelyek az identitáskeresés útjainak térképét rajzolják ki. Felismertem bennük azokat a dilemmákat, amelyekkel zsidó származású barátaim dolgoznak, világuk olyan területén, amelyre addig nem volt belépésem. Nem azért, mert nem engedtek be, hanem azért, mert én gondoltam azt, hogy nincs vele dolgom, az ő hagyományuk, az ő örömük, ő bánatuk.
Ez a könyv azt mutatja meg, hogy a zsidó nép egyfajta értelemben mindenképp kiválasztott: történeti öröksége a kételkedés, az önmagával vitatkozás, az útkeresés, az elkeseredés és a lelkesedés.
Vagyis mindaz, amivel nekem nagyon is dolgom van, meg dolga van a humanitásnak is (ahogy azt Goethe értette).
Amivel előbb-utóbb mindannyiunknak, akik nem vagyunk egészen elbutulva, dolgunk lesz, kinek kamaszként, kinek a midlife crisis idején, kinek kapuzáráskor.
Ha van küldetése a zsidóságnak, a néha nyűgös hagyománynak, az mindenképpen, hogy újra és újra emlékeztessen bennünket arra, hogy embernek lenni nem olcsó mulatság.
Ha jól értem Ulickaját, ezt akarta elmesélni nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése