2011. február 20., vasárnap

Csokoládé a Katonában

(A hős és a csokoládékatona - Katona József Színház)

Nehéz nem észrevenni a tendenciát: egyre gyakrabban fordul elő, hogy egy színházi előadás közben egyszer csak váratlanul a színészek előkapnak valamilyen hangszert, és fújni, ütni, pengetni, satöbbi kezdik. 
Ha jól látom, felnőtt egy ilyen színészgeneráció.
Mostanában láttam ilyet a Nemzeti Színházban (Jó estét nyár, jó estét szerelem), meg a Szikrában is (Chicago – Hoppart Társulat).

Az ember először gyanakszik (biztos nem is ő maga játszik!), de aztán hamar belátja, hogy de bizony. Akkor egy kicsit feszengünk persze, mert a zene hm... nyilván nem annyira jó, mint igazából lehetne, elvégre nem zenész zenél (ahogy az étterembe se azért megyünk, hogy a ott kasszírnő főzze nekünk a vacsorát – még ha az ura szerint isteni is a rakottkrumplija - lásd még: "ma este az Operaház színpadán Stoll Gizike gépel").

Kicsit sűrű lesz a levegő, mindenki várja, mi sül ki ebből. 
Mint a zeneiskola diákjanak évzáró koncertjén. Persze ott is mindig van remény, hogy egyszer csak valaki kezében váratlanul megszólal a hangszer...
Az első ütemtévesztésnél még megrándulunk, a másodiknál már lopva a mellettünk ülőre lesünk.

De ekkorra már nagyjából el is dől, hová álltunk a dilemmában: akkor ez most tetszeni fog, és elnézünk minden sutaságot, avagy tőlünk belefújhatja az összes színészi tehetségét a trombitájába a főhős, csak annál rosszabb neki, miért nem maradt a kaptafánál.
A két előadás a Nemzetiben és a Szikrában bevallom, nem győzött meg, és még csak nem is azért, mert ne lettek volna „fair enough“ zenészek a szereplők. (Talán épp az hiányzott, hogy legyen miért drukkolni. Műkedvelő zenésznek profik, profinak meg amatőrök.)

A Katona-előadás sokkal nehezebben indul, a nézőtér tele gyerekkel (nyilván a Csokoládékatona olyasféle hívószó, mint a Diótörő), a nyitókép pedig Boban Markovic-parafrázis. 
Zajosnak zajos, de táncolni nem akarnék annyira kérlelhetetlenül.

Aztán ... valahogy kisül, hogy a zenebona is csak egy vicc, a ének-duettekhez hasonló „keresetlenséggel“ kerülnek állványos mikrofonok a színpadra (csak kicsit lógnak ki a jelenetből), az énekhangok is mintha jobbak lennének a Funny Girl-ben.... de működik a Szórakoztatás, feledünk, feledkezünk, örülünk.

MGP azt írja a kritikájában: „mértéktartó, arányokat betartó ripacséria“, és igen, valószínűleg az igazán nagyok mernek csak ilyen könnyű szívvel súlytalanok lenni.

Én azzal mégis jövök haza (megint), hogy igen, láttam Haumannt - színpadon.
Valamiért azt gondolom, eljön majd az az idő, amikor nem az évek számában mérjük a korunkat, hanem abban, hogy mi még láttuk Majort, Mensárost, Törőcsiket, Garast és igen, Haumannt színpadon.

Kicsit maradj még, pillanat.
Még nem akarok a múlt hírnöke lenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése