2011. február 28., hétfő

Sparhelt a szalonban

Egy lakásétterem

Különös szokás kezd divatozni pár éve a honi társas evészetben: feltünedeztek lakáséttermek Budapesten is. Az úri passzió Amerikából indult, és rövid párizsi megálló után kelet felé halad. (Nem egészen azonos a világ kevésbé szerencsés felén -például Kubában- elterjedt megélhetési főzéssel, ahol a magánházaknál kaphatunk olcsó ételt.)

A vendéglátók általában maguk is civilek - ha már fizetett szakember főzi a menüt, akkor inkább egy lakás hangulatúnak álcázott étteremben vagyunk. Nem lakásétterem az sem, ha mi magunk hívunk otthonunkba szakácsot, hogy vendégeinkkel cseveghessünk, míg a vacsorát tálalják.

M. például eredetileg matematikus, aki szeret is és tud is főzni, vagyis lehetne akár séf is, de a lényeg épp az, hogy nem séf. Konyhapultja és főzőszigete csak annyiban különbözik egy komolyabb lakás komolyabb konyhájától, hogy sokkal több fűszere van az átlagosnál és némelyik sokkal nagyobb kiszerelésben. Nincs gőzpárolója és sous vide berendezése, van viszont mindenféle öntöttvas lábosa és zománcozott újkrumpli-pucoló edénye az ötvenes évekből. M. tehát nem vegyészkedik, mint a „csúcsgasztronómia“ élményét ígérő éttermek. Fűszerez inkább, mindenféle, általunk részint ismerősnek gondolt, részint nagyon is ismeretlen ízekkel bátorkodik. Bizonyos értelemben házikosztot ad - abban az értelemben, mintha a világzenét népzenének neveznénk.
A szerviz kissé lakodalmas jellegű, mintha a sógorok dobták volna össze a családi konyhanemű náluk maradt részéből. Nincs két egyforma kanál és tányér, a poharak választásánál se volt ideges finomkodás és persze nincs origami darumadár hajtogatva a papírszalvétából. Kicsit tényleg olyan, mintha agglegény barátunkhoz mennénk vacsorázni. Körülbelül tudjuk, mire számíthatunk, lesz benne szív és lélek - és a vendéglátó is tudja, hogy nem fogjuk visszaküldeni a levest, ha kicsit langyos, ha sós, ha nem ízlik. Az egy másik viszony, a leveshez is meg a helyhez is.
Persze, a lényeg nem is a leves.

A lényeg a társaság.

A lakáséttermek nagy találmánya a társadalmi nyilvánosság új, eddig nem létező terének megnyitása. Nem minden előkép nélkül, sőt, nagyon is sok hagyomány örököseként.

Egyfelől, talapzatnak itt van a polgári intimitás helye: a szalon. Akkor vált fontos térré, amikor az európai (elsősorban a francia) polgárság politikai hatalommal még nem, de anyagiak fölött annál inkább rendelkezett. Ami ennél is fontosabb: volt mondanivalója a közös ügyekről, volt még ideje és volt már pénze művészeti mecenatúrára, volt valamelyes iskolázottsága, amit a nyilvános okoskodás (mondja Habermas) szolgálatába állított.
A szalon tehát exkluzív, akár csak későbbi változata, a klub és a kaszinó. A belépőt a kapcsolati tőkéből lehetett megváltani, a falakon belül egy szűk körű nyilvánosság létezett.

Az előképek között ott van a kávéház is, ami már valóban nyilvános, de közönsége válogatott, és nem elsősorban az anyagi, sokkal inkább a szellemi egzisztencia szortírozza. „Ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt belakott nyilvános tér“, ahogy Hammer Ferenc fogalmaz.
Előképnek tekinthetjük a szabadkőműves hagyományt is: mivel a lakáséttermekbe a fraternitás (ma: network) által lehet bejutni. Tisztázatlan jogi státusa miatt sokszor konspirációs jelleggel szerveződnek az esték, közösségi oldalak zárt csoportjain vagy email-listákon.
És eszünkbe jutnak persze a hajdani házibulik is. Ismerősökkel, és gyakran ismeretlenekkel, akik ilyenkor felbukkantak privát életünk színtereiben, gyakran zavarba ejtő otthonosságot mutatva. A kilencvenes évek előtt a magánélet terei tágították a (politikai) nyilvánosság szabadság-korlátait. Egy időben a nyilvánosságban elvárt szigorú viselkedési normák miatt, meg a „vendéglátóhelyek“ elvi alapon szabályozott nyitvatartása miatt, a cenzúrázatlan beszéd egyetlen igazi lehetséges tere egybeesett a magánélet tereivel. (Meg is szűntek, mert az élet azóta visszatért a nyilvános helyekbe, és a magánéletet beástuk a sáncok mögé.)

A lakásétterem nem szalon, mert a kapcsolati tőke bár szükséges, de nem elégséges feltétel a bejutáshoz. A vacsora költségeihez hozzá kell járulni, közvetlenül és nem viszonzással. Bejutni ismeretség által lehet, és mivel papírforma szerint nincs ilyen szolgáltatás, van hát benne némi sub rosa-ízű kaland. Legfeljebb 10-20 fő fér el az asztaloknál, vagyis nem több, mint egy népesebb család valamely téli vallási ünnepen.

Az izgalom persze azután kezdődik, miután a helyeket elfoglalták.
Érkezik némi pálinka, a házigazda merőkanala a fazékba, az asztaltársaságok meg a társalgásba merülnek.
Ellentétben a kávéházi léttel, a szalonok világával, a klubok és kaszinók, fraternitások világával, itt nincs kialakult etikett. Az előbbiek lényegéhez tartozik az ismerősség, az idegenben is otthonos kiszámíthatóság.
A lakásétteremben, akárcsak a társadalmi érintkezés valamennyi szokatlan, vagy épp csak új formájában, az érintettek alakítják a szabályokat. Azt mondják, a civilizált ember arról ismerszik meg, hogy képes méltósággal viselkedni bármilyen helyzetben. Volt is alkalma ezt gyakorolni a történelem folyamán.
A kérdés itt kissé profánabb módon merül fel: ha étteremben vagyunk, akkor ugyebár nem kell bemutatkoznunk a jelenlévők ismeretlen felének (mert mondanunk sem kell, jó eséllyel látunk ismerősöket is a társaságban, elvégre falubeliek vagyunk mind).
Ha viszont lakásban (mi több, klasszikus nagypolgári lakásban, mint jelen esetben), mint egy családi eseményen, akkor természetesen ez a helyes gesztus.
Aztán érdekes az is, hogyan indul és szélesül a diszkurzus. Az együtt érkezők vajon egymás között maradnak-e, vagy felbomlanak a párok, csoportok? Szóba elegyedünk-e a köret maradéka felett az asztal túlvégén ülő hallgatag úrral? Kiderül-e kinek-kinek a foglalkozása, politikai gusztusa, passziója, olvasmányai avagy irományai?

A lakásétterem kétségkívül legnagyobb kalandja a társalgás maximáinak érvényesülése. Pontosabban: feltűnő érvényesülése.

Elszoktunk attól (vagy sosem is tapasztaltuk), hogy valójában mit jelent „fehér asztalnál beszélgetni“. Másképp, mint egy üzleti ebéden (ahol mindenki vár valamit az eseménytől vagy a másiktól, ahol a leves is csak köret), másképp, mint egy családi uzsonnán (ahol azért vagyunk együtt, mert ez a közös történetünk), vagy egy romantikus vacsorán (ahová hallgatni, nem pedig beszélgetni megyünk).
És másképp, mint egy zajos étteremben, ahol a háttérben szól a rádió (jó esetben is valamilyen zene), a pincérek sertepertélnek (vagy éppen ellenkezőleg), ahol mások már távoznak a mi előételünk közepette, és berontanak az ajtón a desszertünknél.

Ízlelgetjük ezt a különös fajta együttletet, mint a házigazda különös Pinot Noir borát.
Nem mondom, hogy sose ittam jobbat, de itt és most valahogy kifejezetten ízlik nekem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése