Végre egy jó kis tanácsadós mozi. Voltaképp minden benne van, amit a szakma legjobbjairól elmondhatunk – vagy akinek klinsként volt hozzájuk szerencséje, megtapasztalhatott.
Mi, akik a másik oldalon, akarom mondani: szerepben vagyunk otthon, elismeréssel figyeljük a fickót, a gyarmatról érkezett „nemangol“ ausztrált, Lionel Logue konzultánst. Már az elején világos, hogy a yorki herceg nem lesz egyszerű eset, meg persze a konzultáns se.
Voltaképp a fordulatok se annyira meglepőek. Elutasítás, nekirugaszkodás, elkeseredés, aztán talpraállás, majd újból elkeseredés, utolsó nekifutás – bármilyen lenne a forgatókönyv, a két kiváló színész úgyis mindent vinne.
Nem is ez az volt nekem izgalmas.
Hanem a reminiszcenciák.
Aki állt már szemközt nyilvános beszéde közben egy másik emberrel, az ő emberével, aki a vásárra vitte épp a bőrét - akinek sikere személyes ügy volt számára, akinek ismerte vívódásait és dilemmáit, akinek talán szavakat is kölcsönzött, vagy legalábbis bábáskodott gondolatok születésénél – az tudja, hogy néha egy pillantás, egy erős tekintet többet ér sok okoskodásnál.
Nehéz megmondani, mi a szakmája az ilyennek, mint mi vagyunk. Van persze bárcánk általában sokféle, lehet mutatós referenciákat is hozni, tanulmányokat meg tapasztalatokat, módszertani nesszeszerből előhúzni ezt-azt.
De ha tétre megy a játék, ezek nem sokat érnek, előbb-utóbb intuícióból kell dolgozni.
Ezt csinálta – a film szerint - Logue is: na jó, az egészhez kellett egy magabiztos, rutinos alapállás, mert ha épp csak szerelni kell, abban is a legjobbnak kell lenni. De az ilyenek számára az igazi munka akkor kezdődik, amikor mindenki más befejezné. Akkor néha a lapokat is újraosztják.
Jó film A király beszéde, és a legjobb benne talán az, ahogyan a nézők nézik.
Én a Toldiban láttam (nálam már ez egzotikus kirándulásnak számít a Művészből, és kicsit aggódtam is, miféle ismeretlen népekkel sorsol majd össze a jegypénztáros szeszélye), és a közepe táján kezdtem felfigyelni arra, milyen furcsán van együtt a közönség.
Pont mint a színházban.
Egy moziban mindenfélét művelnek az emberek az előadás alatt, esznek, isznak, beszélgetnek, kényelmesen vannak, szeretnek, egymás hajában turkálnak, nevelgetik egymást ismeretlenül – vagyis úgy általában, teljesen fegyelmezetlen befogadók. Összevissza nevetgélnek, sokszor nem is ugyanannál a poénnál, máskor köhécselnek a dráma alatt, szóval, valahogy nincs olyan szoros jelenidejűség. Mintha a műfaj repetitív jellege valahogy tét nélkülivé tenné az egészet, sosincs az a nagy lélegzetvisszafojtás, sosincs az az együttsóhajtás, az a megkönnyebbült, végighullámzó kuncogás.
No de itt volt.
Mondom, pont, mint a színházban.
Egy darabig eltartott, míg rájöttem, mi olyan fura.
Hát ez.
Még nem tudom, mitől működött, a színészek miatt, vagy a rendezés miatt, vagy csak a Toldiba vetődött emigráns Művész-közönség miatt, de majd egyszer rájövök, és leírom.
Ha még ez fontos lesz akkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése