Álomidő

A varázstalanított felnőtt karácsonyban az lehet az egyetlen vigasz, ha kalandos az ajándék. Míg gyerekkorunkban (szerencsés esetben) szüleink lázasan azt találgatták, minek örülne ez a gyerek, a felnőttek igazából maguknak választanak ajándékot, csak azt végül fegyelmezetten oda kell adniuk másnak.

De lehet ezt a jó oldaláról is nézni: minden ilyesfajta ajándékkal feltárulhat egy világ – nem biztos, hogy az, ahová magunk igyekszünk, de ki tudja, talán érdekesebb is annál. (Igen, én szeretnék egy szamovárt. Lehet, hogy veszek is valakinek ajándékba egyszer.)

Ilyen ajándék volt ez a színházi este is. Nem nyúltam volna biztos kézzel ehhez az előadáshoz az online jegyvásárláskor, de mivel ölünkbe pottyant, felöltöztünk szépen és néztünk az esemény elébe.

És jól tettük.

Őszinte öröm, teljes professzionalizmus, vicces és meglepő egybecsengések, asszociációk.

Tényleg bele lehet feledkezni.

Tényleg nem úgy jössz ki, ahogyan bementél.

Dunának, Oltnak egy a hangja – és valóban, elindul a zene meg a tánc, és a táncházakból is jól ismert tititá-s ugrósból, egyszer csak balkáni szinkópa lesz, aztán valahogy már inkább Ázsia szegélyén érezzük magunkat (most utánanéztem, a hanti, mansi zene is benne van), kicsit még beljebb is, a szerájokon belül, aztán valahogy a kólón keresztül visszatekeredünk az ugrósig megint.

Kavarognak azért közben a gondolataim, mint a lányok szoknyája.

Eszembe jut, amikor Égerházi Laci faragott nekünk egy csodaszarvast. Ajándékba rendeltük meg tőle egy kedves emberünknek, nem is mondtuk meg, mi legyen (nem azért, mert mindenáron annyira óvtuk volna a művészi szabadságát, inkább azért, mert igencsak tanácstalanok voltunk az ajándék várományosának ízlését illetően). Akkor Laci faragott egy csodaszarvast, és bele ezüsttel-arannyal egy Jin Jangot festett. Elő is kotort valahonnan a fészer mélyéből (ő is táncházas fajta ember amúgy, de legalábbis mulatós) egy könyvet, amiben egy ősi ábrázolás fotóját találta. Tényleg, ott volt a csodaszarvas, benne a Jin Jang, nehéz lett volna tagadni.

Az én korlátaimról szól persze, hogy azt gondoltam, az Állami Népi Együttes majd néptáncolni fog, és hogy a néptánc kizárólag és szükségképpen rétegműfaj (és a sajnos ebből a rétegből valahogy kimaradtam), el is szégyelltem magam, hogy így eljárt felettem az idő.

Az is csak az én bajom, hogy nemigen hiszek az újragondolásokban, a parafrázisokban és az értelmezésekben. Ritkán sikerül jól.

No, hát ez most elég jól sikerült.

Közben izzadnak a legények, van köztük köpcös, pocakos, langaléta, kissé pasztózus is – az a tiszteletreméltó fajta mind, akikről civilben is felismered, hogy táncházba jár a hétvégén, mert a félcipőben is úgy tud lépni, mint a nyikorgós csizmában. A nők meg úgy ringatják a csípőjüket, hogy egyből látszik: nem a kifutóról szalajtották őket.

Én írigylem ezeket az embereket, mert van egy életük, hiteles, kompakt, és elégedettnek tűnő. Kis szerencsével nem egy városi lakásba beszorulva - és ha nem is pulival és komondorral, de legalább egy keverék kutyával az udvarban, kis zöldségágyással, fészerrel, sáros biciklikkel.

Itt a színpadon tűnt csak föl, mi is olyan erős a néptáncban, miért van az, hogy akár szeretjük, akár nem, nem lehet egészen kívül maradni.

Az, hogy itt a nők nők – és a férfiak férfiak.

Ott van a szemükben, a diadalmas nevetésükben, hogy ők ezt szeretik. Ezt a pillantást, ahogy a másik ott rájuk néz. Mert az ott nem egy kolléga a tánckarból, hanem egy leány avagy legény.

Ez a produkció, a néptánc nem valamilyen akar lenni, hanem ez valamilyen. 
Ők ott táncolnak, közben ennek ők örülnek, mi meg nézzük – a táncot és az örömet, mert ez a kettő együtt a műsor. 
Kicsit bizarr, ha úgy vesszük, de tényleg jó mulatság.

Már majdnem olyan jó, mint ha magunk is táncolnánk.


(MÜPA, Állami Népi Együttes)